Őszi zivatar - Prológus

Fogalmam sincs, hogy hányadik alkalommal tartok már itt, az ilyen első bejegyzéseknél és megjósolni sem tudom, hogy mennyi fog még következni, miközben azt remélem, hogy azért ez lesz az utolsó és most majd kitartóbb leszek. Lelkesen, teli tervekkel indultam neki a tavalyi évnek itt a blogon és attól függetlenül, hogy itt eltűntem március környékén az, illetve a rákövetkező másfél hónap földöntúli boldogság volt a számomra... ami után persze jött a kegyetlen valóság, aminek a következményeit még mindig nem tudtam feldolgozni és valószínűleg soha nem is fogom. Ez az életem minden területére kihatással volt és van, aminek következtében az írást és a hozzáfűződő dolgokat teljes mértékben elhanyagoltam, jóformán csak voltam és vagyok.

Novemberben valamennyire azért összekaptam magam, mert tavaly először sikerült végigírnom a NaNo-t és ugyan igazi rebelként, de teljesítettem a kihívást. Az Őszi zivatart gépeltem be mondatról mondatra, illetve az Egynyári szerelem első pár fejezetét. Főként visszarázódás volt a fő célom, mert akkor már legalább egy fél éve nem írtam egy árva szót sem, illetve javítani szerettem volna a helyesírási hibákat és kigyomlálni a felesleges is-eket, amiket nagyon sűrűn használtam. Emiatt kezdem el újra a fejezetek feltöltését, mert továbbjavítottam rajtuk és most nem akarom annyira szétbontani a figyelmem, először az Őszi zivatar fog felkerülni, aztán pedig majd meglátom, hogy mivel fogok érkezni. Ez csak azért kérdéses még most, mert miközben napról napra haladtam a NaNo-val bizony elkezdtem foglalkozni a Tavaszi záporral, mivel most még több motivációm van az egész Esőcseppek duológiához, még inkább bele tudom élni magam Aida életébe és amolyan öngyógyító terápiaként fogom fel, hogy végre annyi év után megírjam a folytatást.

Nem utolsó sorban (és kicsit megkésve ugyan, de...):

Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

Sandro Cavazza – Don't hold me

Prológus - Vihar előtti csend

(Első megjelenés: 2015. szeptember 05.)

Melissa Williams

Óvatosan húzta fel a gondosan kiválasztott combharisnyát, miközben tudta jól, hogy a férfi egy pillantást sem fog rá vetni és finomkodni sem fog, amikor megszabadítja tőle, mégis hatni akart rá a drága fehérneművel. Tisztában volt azzal is, hogy a kisujját se kellene megmozdítania ahhoz, hogy elcsábítsa, ennek ellenére minden egyes este hosszú perceket áldozott arra, hogy készülődjön, mivel nem akarta, hogy akár egyetlen pillanatra lankadjon az érdeklődése. Az pedig kifejezetten simogatta a lelkét és az önbizalmát, hogy egy újabb fényes győzelmet tudhat a magáénak a feleségével szemben.

Félre söpörve begöndörített haját a nyakából, befújta magát a focistától kapott parfümmel, szándékosan többet használva, hogy az édes, élénk illat – amit nem kedvelt annyira – jól érezhető legyen még akkor is, amikor hajnalban hazaér majd. Minden alkalmat igyekezett megragadni, hogy éreztesse a másik nővel, a riválisával, hogy veszélyben van a kényelmes helye, hogy nemcsak egy potenciális versenytársat kapott az ő személyében, hanem valaki olyat, aki megtudja mindazt adni a focistának, amit otthon rég nélkülöznie kellett. Ugyan csak egy kalandnak indult az egész, pár szenvedélyes órának, mostanra azonban már mindent akart, amit csak elvehetett a barna hajú nőtől. Vágyott a csillogásra, a luxusra és arra a figyelemre, ami így az övé lehetne, hiszen ő minden létező dolgot megtett ezért, míg a másik csak ült a babérjain és egyáltalán nem élt a lehetőségeivel. Azzal pedig végképp nem foglalkozott, hogy ott volt ő, a szerető, akihez hónapok óta járt a férfi, hogy lassan minden estét együtt töltenek. Emiatt érezte egyre jobban nyeregben magát, mert minden csak azt jelezte előre, hogy hamarosan az ölébe fog hullani az, amire annyira vágyott.

Szőke hajába túrva, mosolyogva pillantott végig a tükörképén, a vékony alakján, amiért megdolgozott, a szexi fehérneműn, miközben már tudta, hogy egy újabb mozgalmas este elébe néz és talán most végre sikerül maradásra bírnia a játékost. Nem értette, hogy miért siet annyira haza minden alkalommal, miért hagyja őt magára, mikor csak azt hallotta eddig tőle, hogy annyira elhidegültek egymástól, hogy el se kell játszania azt, hogy vágyik a feleségére, hogy egy tucatnyi csoda sem segítene a házasságukon. Dühítette a helyzet, mert ugyan nem volt szerelmes a férfiba és tudta jól, hogy ez később sem fog megváltozni, ennek ellenére azt akarta, hogy ő legyen minden gondolatában, hogy ne akarjon kimászni az ágyából. Ráadásul az is ott volt, hogy nem igazán habozott, amikor alig egy hete felhívta és arra kérte, hogy utazzon Milánóba. Gondolkodás nélkül összepakolt és felült az első repülőre, ami az olasz városba repítette. Ugyan az ágyban nyújtott teljesítményével igyekezett ezt meghálálni neki a labdarúgó, ahogyan a különböző ajándékokkal is, arra viszont még ezek után sem tudta rávenni, hogy elindítsa a válópert. Hiába csavarta az ujjai köré, hiába őrjítette meg szex közben, még mindig sokkal jobban ragaszkodott a nejéhez, mint hozzá. Értetlenül állt az egész előtt, hiszen ennek nem így kellett volna lennie, már rég ki kellett volna dobnia a nőt és őt hazavinni magához, megmutatni a világnak, hogy egy sokkal csinosabbat talált maga mellé. Talán csak a sajnálat tartotta össze azt a kapcsolatot, de ez őt teljesen hidegen hagyta, nem érdekelte, hogy miken mentek keresztül korábban, csak be akart költözni a fényűző lakásba, a férfival mutatkozni a nyilvánosság előtt, tudni, hogy egyedül csak ő van az életében. Szeretett volna végre minden emléket kiirtani a feleségről, hogy csak ő legyen mindenki fejében, ha a csatárról beszélnek valamiért.

Belebújva a mélykék selyem köntösbe, apró bólintással nyugtázta a látványát, miközben tudta, hogy semmire sem fog nemet mondani neki a játékos, hogy akár csak a többi férfi, ő sem lesz képes levenni róla a szemét és a lába előtt fog heverni. Emiatt érezte azt, hogy már csak pár éjszakát kell eltöltenie az aprócska garzonban, mert hamarosan meg fog törni az ellenállás és nem kap több elutasító választ. Akkor majd megkönnyebbülve dőlhet hátra a kiérdemelt luxusban, az új életében, míg mosolyogva fogja nézni, hogy a barna hajú nő teljesen megsemmisülve és szégyenülve távozik, akiről aztán hamar meg fog feledkezni mindenki más is.

– Élvezd ki az időd, Aida! Hamarosan mindened az enyém lesz és te csak Fernando elhasznált rongya leszel…

Aida Martínez

– Kicsim nem láttad az új órámat? Fogalmam sincs, hogy hová tettem le. – Nem akart megszólalni, segíteni sem akart az említett tárgy keresésében, hiszen tudta jól, hogy valójában hová igyekszik olyan izgatottan a férje, kihez. Csendesen állt az éjszakai fényeiben tündöklő, városra néző, egész falat beborító ablak előtt, míg igyekezett tudomást sem venni a torkát szorító könnyekről, vagy azokról a mérgező gondolatokról, amelyek szinte minden percben kínozták. Egészen addig reménykedett abban, hogy most végre együtt töltik az estét, hogy talán együtt mozdulnak ki otthonról, amíg nem jelezte a telefonja az új üzenet érkezését és nem látta meg a mára gyűlöltté vált mosolyt, ami csak az újabb kudarcot dörgölte az orra alá, amiből tudta, hogy ismét magányosan, egyedül marad a lakásban.

– A gardróbban hagytad, a cipős komódon. – Nem érdekelte, hogy hallja-e vagy sem, teljesen hidegen hagyta, hogy megtalálja-e azt a vacak órát. Esze ágában sem volt hátrapillantani, mikor besétált a hálóba Fernando, semmi szüksége nem volt arra, hogy szembesüljön azzal, hogy mennyire izgatott egy másik nő miatt, hogy ő ennek a negyedét sem tudja elérni nála. Hitt abban, hogy a kölcsönbeadással és a költözéssel eltűnik az életükből a harmadik személy, hogy valahogyan sikerül visszatalálniuk egymáshoz, hogy meg tudják oldani a problémáikat, de mindössze egyhétnyi nyugalmat, békét és reményt kapott. Ennyi idő jutott neki, ennyi volt arra, hogy tegyen valamit a házasságukért, ráadásul a csatár figyelmét sem tudhatta a magáénak, ami csak még tovább nehezítette a helyzetét. Mindez pedig csak arra volt elegendő, hogy egy picit fellélegezzen, hogy úgy érezze, ismét kettesben vannak és nincs ott velük az a másik nő. A létező összes trükköt bevetette, hogy visszahódítsa a férjét, hosszú órákat töltött az edzőteremben, a legdögösebb fehérneműkkel tért haza a vásárlásból és hagyta őket szem előtt, vagy a kedvencével várta haza, de mindhiába. Ezen az estén is végig fogja nézni, ahogyan kisétál a bejáraton, míg ő ott marad a lakásban teljesen egyedül a gondolataival. Talán épp itt volt az ideje annak, hogy szembenézzen a tényekkel és elfogadja, hogy menthetetlenül tönkrement a házasságuk. Tisztában volt azzal, hogy árral szemben úszik, hogy valószínűleg Fernando észre sem veszi azt, hogy ő még vágyik a közelségére, az érintésére, hogy szüksége lenne rá, a jelenlétére. De ő csak egyszerűen hagyta neki, hogy újabb sebeket ejtsen a szívén, ami már így is jócskán meg volt tépázva. Bármennyire fájt, vállalta a következő ezernyi vágást, mintha valójában ne számítana, hogy mennyit árt neki a másik és valahol talán már nem is számított…

– Nem tudom, mikor lesz vége a vacsorának… feküdj le nyugodtan, nem kell megvárnod – állt meg mögötte Fernando, aztán arcon puszilta és utána rögtön elhúzódott. Nem mondott többet, nem kérdezte meg, hogy vele tart-e arra az állítólagos vacsorára, csak elment és ismét magával vitte egy pici darabkáját, amit sose fog visszakapni.

– Én is szeretlek – suttogta maga elé, miközben hallotta, hogy becsapódik a távozó után a bejárati ajtó.

Lassan indultak meg a könnyei, melyek másodpercek múlva már úgy záporoztak végig bőrén, mint az őszi zivatar, de még így sem voltak képesek arra, hogy elmossák a fájdalmat a lelkéből, az egész testéből. Haldoklott odabent, belülről emésztette fel a kialakult helyzet, lassan, amitől csak még jobban, még tovább szenvedett. Emiatt sem vehetett észre mindebből a játékos semmit, emiatt viselkedhetett úgy, mintha minden rendben lenne, mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne a kapcsolatukkal. Ez a gondtalan színjáték okozta a legnagyobb sebét, ennek köszönhetően tudta egyre nehezebben magára aggatni a boldog feleség szerepét, emiatt kezdett el repedezni a gondosan megalkotott maszkja. Szinte már minden energiáját felemésztette a minden napos előadás, miközben egyre inkább azt érezte, hogy lassan tényleg itt a vége, a függönyök összezárulnak úgy, hogy semmi se változik, semmi se lesz a régi. Mégsem volt képes arra, hogy a befejezés előtt kilépjen az egészből, hogy feladjon mindent és elfogadja a bukását, hiába szenvedett már annyit. Mindezek ellenére képtelen volt arra, hogy elhagyja a férjét, az ő Nandóját.

Gyűlölnie kellett volna és nem élni tovább a tagadásban, de minden tette és hibája ellenére ugyanolyan szerelmes volt a férfibe, mint évekkel korábban. Tudatában volt annak, hogy mindenki bolondnak és szánalmasnak fogja tartani, amint kiderül az igazság, mert örökre nem tudják titokban tartani, hogy hónapokkal azelőtt mit veszítettek el újra, hogy az egyikőjüknek már volt valakije. Azonban még ennyi keserves hónap után sem akarta elfogadni, hogy mint nő és feleség elbukott, hogy nem tudta megadni azt, amire annyira vágyott a férje, amire ő is annyira vágyott. Sokkal könnyebb és egyszerűbb volt szemet hunyni a valóság felett, elfordulni az igazságtól és elhinni, hogy Fernando ezen az estén a csapattársaival fog találkozni és nem a szeretőjével, akit szinte minden nap meglátogatott mióta utánuk költözött Milánóba.

Fernando Torres

Kiülve az ágy szélére, sóhajtva hajtotta le a fejét, majd a tarkóján összekulcsolva az ujjait, csak meredt maga elé. Az undor és az önutálat viaskodott egymással a fejében, miközben újra a szívébe hasított a felismerés, hogy valami értékeset dobott el magától pár percnyi megkönnyebbülésért cserébe. Mindezzel pedig csak tovább növelte az elkövetett hibáiról szóló listát és a bűntudatát, bármilyen nevetséges volt ez még gondolatban is. Gyűlölte magát, a nőt, aki épp puhán érintette meg a hátát, amitől úgy ugrott fel a matracról, mintha égette volna a bőrét. Mindennél jobban szerette volna azt hinni, gondolni, hogy nincs szüksége Melissára, hogy nélküle is túl tudja élni a napokat, azonban bármikor azt látta a nején, hogy szüksége lenne rá, vagy eszébe jutott, hogy mi történt pár hónapja, elgyengült és rögvest tárcsázta a megfelelő számot. Nem érzett az angol nő iránt semmit se, nem volt olyan a kapcsolatukban, amit meg lehetett volna szeretni, amit alapvetően ne gyűlölt volna úgy igazán. Nem volt több ez az egész, mint egymás kölcsönös kihasználása. Tudta jól, hogy milyen valójában, hogy mi lapul a csábító mosoly mögött, hogy ha többre vágyna a szexnél, akkor azt nem ott kellene keresnie, ahol épp tartózkodott. Valójában a testi kielégülésen kívül semmi másért nem járt a szőkéhez… Ha mégis többre vágyott volna ennél, akkor azt egy olyan nőnél keresné, mint amilyen Aida volt, akinek rég nem tudott a szemébe nézni és nem tudott őszintén beszélni hozzá.

Ami egy kapcsolatban elromolhatott, az náluk tönkrement, hűtlen volt és egyik hazugsága követte a másikat, míg már ő maga sem tudta azt, hogy mi igaz abból, amit mond vagy tesz. Azt se hitte már, hogy akár egyetlen apró őszinte szava vagy cselekedete lenne-e a felesége felé. Mindezek ellenére tudta, hogy még mindig szereti, hogy most is hazavárja, bármilyen érthetetlen volt ez a számára. Már rég el kellett volna hagynia, mert nem érdemelte meg, hogy vele maradjon, neki kellett volna ezt meglépnie, mivel neki esze ágában sem volt ez megtenni, hiába volt valakije. Túl önző volt ehhez és azzal egyáltalán nem foglalkozott, hogy a neje megérdemelné, hogy végre szabad legyen és megtalálhassa azt a valakit, aki szeretni tudja és igazán boldoggá teszi, amire ő képtelen volt.

– Nem maradsz éjszakára? – karolta át hátulról a mellkasát a nő, miután felegyenesedett és megigazította a felhúzott alsónadrág derekát. Nem érte váratlanul a kérdés, mióta Milánóban volt, minden távozása előtt feltette ezt, így semmi meglepetést nem tudott okozni, ahogyan az erre adott válasza sem. Bármiért kötött ki végül szinte mindig Melissánál, arra még ezek után is képtelen volt, hogy az egész éjszakát vele töltse, hogy ne menjen haza Aidához és ne mellette, vele egy ágyban aludjon el, legyen ez bármilyen undorító és mocskos. – Majd reggel kitalálunk valami sztorit, amit beadhatsz otthon. Különben sem hiszem, hogy feltűnne a feleségednek, ha nem töltenéd az estét…

– Nem lehet – zárta rövidre ismételten ezt a beszélgetést. Nem volt kíváncsi arra, hogy mivel akarta volna folytatni a nő, egyszerűen nem érdekelte és igazság szerint igyekezett vele csak annyit kommunikálni, ami feltétlen szükséges volt ahhoz, hogy fenntartsa a viszonyukat. Ezen az estén is egyedül csak azért volt nála, hogy a testébe feledkezzen, temetkezzen és nem a felesleges csevegésért. Az se izgatta, hogy mit gondol erről a másik, hogyan érzi magát ettől, hiszen tudta jól, hogy minden lépését jó előre megtervezi és semmit sem tesz ok nélkül. Mindez természetesen őt minősítette, belement egy ilyen kapcsolatba és mindezt a neje orra előtt csinálta, aki eddig valamilyen csoda folytán nem vett észre semmit sem, vagy legalábbis úgy tett és egyetlen burkolt megjegyzést sem ejtett el. Valahol szeretett volna kilépni ebből az egészből, kiszabadulni a hálóból, ami egyre jobban fonódott köré, ennek ellenére nem tett semmit sem, csak kifordult a szorításból és folytatta az öltözködést.

A napnál is világosabb volt, hogy megváltozott és egyáltalán nem az előnyére, hogy az lett belőle, aki sose akart lenni. Mostanra csak egy volt azon focisták közül, akik annyira beképzeltek és önteltek voltak, hogy szeretőt tartottak a feleségük mellett, mert megengedhették maguknak és közben bele sem gondoltak abban egy percig se, hogy ezzel milyen károkat okoznak. Olyanokat, amelyeket sose tudnak majd helyrehozni vagy kijavítani, amit bármennyire akarnak, esélyük se lesz rá. Mindemellett azt is érezte, hogy a hazugságaival és a távozásaival megöli azt a nőt, aki nem olyan rég még az egész világot jelentette a számára, most viszont csak bántotta. Hónapokkal korábban megszegte minden ígéretét, fogadalmát, aminek köszönhetően a kék szempár napról napra egyre fakóbbá vált, hosszú ideje nem csillogott úgy, ahogyan az élt még az emlékei között. De még ez a felismerés sem volt elegendő ahhoz, hogy véget vessen a küszködésüknek, a szenvedésüknek, hogy elhagyja, inkább továbbra is önző volt. Nem lett volna képes arra, hogy megmagyarázza, megindokolja azt, hogy miért nem vett véget a házasságuknak, hogy miért ragaszkodik annyira és miért nem írja alá a válóperes papírokat, melyek hetek óta nála voltak. Nem volt semmi épkézláb indoka arra, hogy miért nem engedi el, csak a tény volt, hogy mindezek ellenére azt akarta, hogy Aida mellette maradjon.

Csendben rakta el a telefonját zsebébe, ami akkor eshetett ki onnan, amikor megszabadította a nadrágjától az angol nő. Felé fordulva már épp meg akart szólalni, mikor meglátta a meztelen testet, ami tőle mindössze karnyújtásnyira volt. Nem tudta megállni, hogy ne mustrálja végig, hogy ne essen bele újra a csapdába, amit Melissa mindössze egy számító mosollyal konstatált. Azt nem tagadhatta, hogy gyönyörű és szexi volt, hogy vonzotta minden porcikája, hogy a többi férfihoz hasonlóan ne kívánta volna meg. Egy része nagyon szívesen nézte a testét, főleg minden felesleges ruhadarab nélkül és ez a nővel töltötte volna az este hátralévő részét, teljesen megfeledkezve arról, hogy a neje otthon van és talán még mindig hazavárja. Azonban ez a darabkája is elismerte azt, hogy amint a szemébe néz, minden vágya elillan, mivel ott csak dicsvágyat, a pénze és a hírneve iránti érdeklődést látja, hogy akkor már semmi vonzót nem talál, lát benne. Még a szikrája sincs meg a nőben azoknak a dolgoknak, amik neki fontosak voltak, amik számítottak. A szőkének ő csak egy eszköz volt, amivel fentebb juthat a ranglétrán, nem több. Egyedül Aidától kapta meg még mindig a hitet, a szerelmet, a biztonságos, nyugodt légkört, az otthont, amit ugyan rég nem érdemelt meg, de gondolkodás nélkül elvett és élvezett. Hiába nem tudott a szemébe nézni, hiába nem tudott a feleségeként gondolni rá, hiába nem volt több egy csalónál, még mindig Aida volt az, akihez valami mindig hazavitte, aki mellett nyugovóra akart térni. A spanyol nő volt az, aki szinte minden vágyát és álmát teljesítette, amit valaha csak akart… és mindennél jobban azt kívánta, hogy azt mondhassa, hogy nincs egy olyan se, ami beteljesületlen maradt. Akkor most egészen biztosan nem a szeretője ágyából mászott volna ki, hanem az övékéből, a feleségével közösből, sőt ott sokkal tovább maradt volna, egy pillanatra sem hagyta volna magára.

– Mit szólnál hozzá, ha kimennék a szombati mérkőzésedre és utána megvacsoráznánk valahol? Az este további részét pedig megbeszélhetnénk evés közben – karolta át újra a nyakát, miközben teljesen hozzá simult és dörgölőzött, érzékien a szájába suttogva minden egyes szót, hogy még tovább ingerelje. Általában, amint lezavarták a szokásos meneteiket, távozni akart a karmai közül, ez pedig most sem volt másképp, ahogyan az se, hogy ezen a lakáson kívül nem akart vele sehol sem találkozni vagy összefutni. Kölcsönösen kihasználták egymást, amivel mindketten tisztában voltak, amin nem akart változtatni és annak még a gondolatával sem akart eljátszani, hogy valahogy Aida közelébe merészkedik a szeretője. Azt megérdemelte, hogy lebukjon és ezért elhagyja, azt azonban semmiképp sem akarta, hogy Melissa belevájja a körmeit és még több fájdalmat okozzon a kék szeműnek. Tudta jól, hogy nem sétálna el szótlanul az angol nő, hogy vidám mosollyal az arcán árulná el, hogy kicsoda ő, amitől valószínűleg végleg darabokra törne a felesége a lelkével együtt.

– Eszedbe ne jusson kijönni a stadionba! Nem akarlak a közelében tudni se szombaton, se máskor – hámozta le magáról a nő karját, majd nem törődve a tekintetében látott haraggal, kisétált a kicsiny hálóból. Minden egyes távozásakor átkozta a napot, amikor megismerkedett Melissával, de legfőképp azt, hogy túl gyenge volt és az a lehetőség fel se merült benne akkor, hogy Aidával együtt nézzen szembe az újabb szörnyűséggel, ami velük történt. Emiatt lett volna itt az ideje annak, hogy végre elfogadja a kudarcot, hogy nemcsak férjként, hanem férfiként is csődöt mondott. Ugyan ez lassan minden gondolatát átitatta, a súlya nyomta a vállát, mégis félt szembenézni azzal, hogy mit tett a feleségével, miközben tudta jól azt, hogy nem fordíthat örökké hátat az igazságnak. – Egy ideig most nem tudok jönni. Majd kereslek – hátra sem nézve, hogy hallja-e a nő a szavait, kinyitotta a bejáratot és köszönés nélkül távozott. Pocsékul érezte magát, ahogyan szinte mindig és nem a mostani mondandója vagy hűvös viselkedése miatt. Sokkal inkább az egyre elkerülhetetlenebb vallomás miatt, ami már jó ideje a feje felett lógott és tudta, hogy nem húzhatja sokkal tovább, bármennyire félt, rettegett attól, hogy mi mindent fog ez okozni az életükben. – Bárcsak meg tudnál bocsájtani nekem mindenért édesem…