2020. augusztus 2., vasárnap

0008. Őszi zivatar - 4. Esőcsepp

Nos, ahogyan korábban írtam, a júliusomat a NaNo Camppel töltöttem, amit sikeresen teljesítettem is, de erről egy külön posztban részletesen beszélni fogok. Annyit azért megemlítek, hogy majdnem sikerült végig érnem a történeten, egyedül az epilógus nem sikerült megírnom, azonban már ezen is dolgozom gőzerővel. Tehát mindez azt jelenti, hogy most az Őszi zivatar befejezéséig biztosan rendszeresen érkeznek majd a fejezetek, aminek én nagyon örülök, mert így egy kis rendszeresség érkezhet ide a blogra, illetve ezáltal az írói életembe is. Ráadásul közben már el is kezdtem dolgozni a következő történeten, amiről annyit már el is árulhatok, hogy teljesen új lesz, ezenfelül pedig abban is új lesz, hogy ilyet még nem írtam, mármint a YA kategória valahogy kimaradt a pályafutásomból, amit most pótolni fogok. Erről se beszélnék tovább, mert majd szintén egy külön posztban megteszem, ha már előrébb tartok a tervezési szakaszban. 

Ebben a fejezetben már lényegesen több volt a változás, mint a korábbiakban. Igyekeztem egy picit jobban éreztetni, hogy Aida összeomlott, mivel az eredeti verzióban úgy éreztem átírás közben, hogy túl hamar megfordult vele a világ és bizakodni kezdett, miközben elviekben az egész élete összeomlott. Szóval a lényeg, hogy lesz benne bőven változás és újdonság is, ami remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. 

Kellemes olvasást mindenkinek!

Beaurial - Why you wanna hurt me

Őszi zivatar – 4. Esőcsepp

Egy utolsó alkalom 
(Első megjelenés: 2016. február 28.)

Aida Martínez 

Tompán érzékelt maga körül mindent, mintha csak egy buborékban ült volna, ami elszigetelte a külvilágtól, ennek ellenére válaszolt Fernando minden kérdésére, például arra, hogy hová vigye a parkból. Nem emlékezett, hogy pontosan mit felelt, hogy egyáltalán merre, melyik úton mentek, hogy hogyan jutottak fel a lakására, vagy arra, hogy mi történt azután, hogy a padon magához szorította a férfi. Nem igazán voltak emlékei mióta eljött Zaráéktól, szinte minden kiesett a számára egészen addig, amíg nem észlelte az imént, hogy távozni készül a focista, akinek akkor ösztönösen nyúlt a keze után, valahol reménykedve abban, hogy szavak nélkül is képes lesz maradásra bírni. Nem tudott volna mit mondani neki, nem is nézett fel, csak kapaszkodott belé és hitt abban valamiért, hogy most ez is bőven elég lesz ahhoz, hogy vele maradjon, hogy ne hagyja egyedül. Talán rosszul döntött, talán hagynia kellett volna, hogy elmenjen, a leggyengébb, legsebezhetőbb része viszont akarta, hogy mellette legyen, hogy ne távozzon ismét úgy az életéből, mint ahogyan azt tette hónapokkal azelőtt a kórházban. Pillanatokig nem mozdult egyikőjük sem, csak érezte, hogy őt nézve, valamire vár a másik, amire azonban képtelen volt, bármi is volt az, így már készült elengedni, ahogyan annak az emlék maradványát is, hogy volt idő, amikor fontos volt neki, amikor még jelentett neki valamit. Azonban mielőtt még megtette volna, közelebb lépett hozzá a csatár, majd szabad tenyerét arcára téve, csak annyit súgott, hogy visszajön, aztán gyengéden homlokon puszilta, ami más helyzetben, korábban megdobogtatta volna a szívét, most mégis hatástalan volt. Nem volt minek megdobbannia, csak egy vérző roncs volt a mellkasában, ami képtelen volt bármilyen pozitív érzésre. 
Összerezzent a csapódó ajtó hangjától, és mintha a végszó is ez lett volna, a lába úgy csuklott össze, mint ahogyan egy rongybabáé tenné és nem egy húsvér emberé. Émelygett, homályosan látott és fogalma sem volt, hogy mióta nem evett vagy ivott, hogy mikor aludt utoljára, ráadásul ott volt az az ironikus helyzet is, hogy hiába bántotta annyiszor, hiába törte össze, hiába okozott neki annyi sebet, a férje volt az, aki rátalált, akit közel tudott engedni magához, aki talán képes volt megérteni, hogy min megy keresztül. Egyedül ő volt az, aki tudhatta, hogy mit érezz és úgy tűnt, hogy valóban meg is értette, hogy mi történik vele és kivételesen nem rohant a szeretőjéhez, ahogyan azt korábban rengetegszer megtett, most ott volt vele. 
Mozdulatlanul bámult maga elé, nem zavarta a kényelmetlen póz se, de semmi más sem, hiszen számára már minden értelmét vesztette. A karrierjét évekkel korábban kidobta az ablakon, amikor Fernandót és a kapcsolatukat választotta, bármennyire is szerette volna gyerekei sem voltak és mostanra már férje sem. Akkor ott először fogalmazódott meg benne, hogy nincs is miért élnie, nincs semmi célja és talán már senki se kíváncsi rá, mivel nem volt több egy csődtömegnél. Ugyan valami fura okból most mellette volt Nando, megtalálta őt, ami másnak nem sikerült, de azt is tudta jól, hogy ez nem jelent semmit, már nem volt jelentősége, nem számított. Hiába örült egy piciny, megmaradt része annak, hogy ott volt vele, az, amelyik már rég döntő többségbe volt, tisztában volt azzal, hogy valószínűleg csak a lelkiismerete miatt volt vele, mert valójában sokkal szívesebben lett volna a szeretőjével, mint vele. Ezért sem fog meglepődni azon, ha az első adandó alkalommal le fog lépni, ahogyan azt korábban számtalanszor megtette. Igazából azon az egyetlen dokumentumon kívül semmi más nem kötötte össze őket, még a múlt se, mert azt az elmúlt hónapok keserűsége, fájdalma teljesen elpusztította, nem volt többé. 
Lehunyva szemét, tudta, hogy most kellene összeszednie a maradék erejét, hogy felállva, bezárja az ajtót, hogy se a csatár, se más ne tudjon a közelébe menni, még úgyis, hogy az imént még nem akarta, hogy magára hagyja. Jelenleg egyedül csak az volt benne, hogy mindenkinek jobb lenne nélküle, ha nem kellene érte aggódnia senkinek. Zarának ott volt a baba, a bátyjuk nemrég költözött össze a barátnőjével, az édesanyja a hibái felsorolása mellett, folyton arra emlékeztette, hogy rosszul választott, emiatt pedig az édesapjára sem számíthatott, mert az anyja folyton velük lett volna. A barátait réges-rég elhanyagolta, Fernando családjára pedig nem számíthatott, hiszen bármit is tett, mindig a fiúk marad, más pedig nem volt, akitől segítséget várhatna, amit valójában sose kért volna. Egyedül hagyta idáig fajulni a dolgokat, így egyedül is kellett túljutnia valamilyen formában az egészen, még úgyis, hogy igazán kevés esélyt adott magának arra, hogy akár egyetlen percre is képes lesz felküzdeni magát a felszínre. Reménykedni sem tudott abban, hogy valahogy majd sikerül túlélnie, már túl késő volt és valahol nem is akarta a rá váró küzdelmet, egyszerűen fel akarta adni és hagyni akarta, hogy a fájdalom lassan eméssze fel végleg. 
Fogalma sem volt, hogy mióta ült már ott a padlón, a lába már elzsibbadt, ami igazán csak akkor tűnt fel neki, amikor az arcára simult a meleg tenyér és a tulajdonosa a homlokának döntötte a sajátját. Továbbra sem mozdult meg, nem adta annak jelét, hogy érzékelte a jelenlétét, egyszerűen már nem látta semmi értelmét annak, hogy bármit reagáljon se Fernandónak, se másnak, hiszen értelmetlenné vált minden, számára egészen biztosan, semmi sem számított. Olyan üresnek érezte belül magát, mint amilyen egy halott lehetett, aki a temetésére vár, és akinek már az égvilágon semmi és senki nem tud fájdalmat okozni, akinek ugyan még fizikailag jelen volt a teste, de a lelke már egészen messze járt, mint ahogyan az övé is. Ott volt, ahol a gyerekeik is, ahol nyugalomban és gondtalanul lehet velük, ahol egy megcsalás vagy szakítás semmit sem jelent, nem okoz se fájdalmat, se kínt. Nincs Fernando, nincs szerető, nincs fájdalom, csak a régi önmaga és a pici babáik, akiknek szükségük volt az anyukájukra. 
– Ne csinálj többet ilyet! Már a legrosszabbra gondoltam… – elhalt a férfi hangja, ahogy felnyitotta a szemhéját. Nem tudta, hogy mit olvasott ki a tekintetéből, nem is igazán érdekelte, hiszen nem volt már jelentősége, ahogyan semmi másnak sem. Bármit is gondolt aznap, amikor bement Zarához, az már csak a múlt volt, azóta az egész világa elporladt, míg ő csak zuhant a sötétségbe, ahonnan nem volt visszaút, nem tudta megállítani senki és semmi sem. Már nem tudott és nem is akart küzdeni, egyáltalán élni se akart. Egyszerűen csak hagyta, hogy a depresszió pillanatok alatt megfertőzze mindenét és végre befejezze azt, amit hónapokkal korábban elkezdett. Vége volt, már nem volt többé Aida Martínez, ő meghalt. 

Óvatosan nyitotta ki a szobája ajtaját, majd megállva, teljesen mozdulatlanul fülelt a sötétbe burkolózott lakásban. Fogalma sem volt, hogy hol van és mit csinál Fernando, így mielőtt bármit is tett volna, ezt akart kideríteni és nagyon remélte, hogy bárhol is van, az igen messze van a konyhától. Nem tudta, hogyan reagálna, ha látja, hogy bevesz egy gyógyszert, hiszen neki fogalma sem volt a depressziójáról, se a kialakulóban lévő gyógyszer függőségéről, mégis inkább jobbnak látta, ha nincs a közelben, amikor előkeresi a tartalék dobozát. Meghallva a fürdő felől érkező tompa csobogást, megkönnyebbült, miközben valójában nem is kellett volna számítania, hogy a férfi látni fogja-e vagy sem, mégis ugyanúgy rejtőzködni akart, mint korábban, hogy továbbra is titokban maradjon. Most már az eszébe sem ötlött az, hogy nem kellene ezt tennie, hogy biztos lenne más megoldás is, egyedül csak az antidepresszáns kedvező hatásaira tudott gondolni, arra, hogy percek múlva nem fog semmit se érezni és egy altatóval megdobva az egészet, aludni is tud majd. 
Nesztelenül indult meg, miközben egy percre sem ingott meg, már nem ugrott be a lelki szeme elé a londoni orvosa figyelmeztető hangja, nem jelent meg egyetlen szerette arca sem, aki miatt nem kellene bevennie a pirulát. Minden akadály megszűnt, amit teljesen teret engedett az önpusztításnak, amely nem fog túl sokáig tartani, hiszen belül üres volt, egyedül a teste volt még egyben, mely valószínűleg nem fogja sokáig bírni. Lélekben teljesen feladta, hinni sem tudott már, abban pedig főleg nem, hogy lenne számára visszaút, hiszen a férjének sem kellett, hiába volt most ott vele. Tisztában volt vele, hogy csak kötelességből jelent meg, esetleg a lelkiismerete szólalt meg, de semmiképp se miatta érkezett. Minden bizonnyal egy egészséges, gyönyörű nő várta vissza Milánóba, akivel fénykorában se tudta volna felvenni a versenyt, aki biztosan több babával is képes lesz megajándékozni… nem voltak már rég kislányos ábrándjai, felnőtt és jól ismerte a kegyetlen valóságot. Tisztában volt azzal, hogy egyetlen férfi sem választana egy olyan selejtes árut, mint amilyen ő is volt. Főleg nem úgy, hogy visszavárta egy épp, egészséges. 
Megállva a tűzhely előtt, kinyitotta a páraelszívó csövét takaró szekrény ajtaját, majd lábujjhegyre állva, vakon kezdett el tapogatózni. Nem emlékezett rá, hogy mikor rejtette oda a dobozt, de tudta, hogy ott fogja megtalálni az egyetlen tartalékát, mivel a többit korábban meggondolatlanul kidobta. Akkor azt hitte, hogy nem lesz rá szüksége, hogy képes lesz ellenállni és nem is kell semmi olyannal szembenéznie, ami miatt újra a bogyókhoz nyúlna. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna, hiszen az első nagyobb krízis után máris a tartalékát kutatta, amiből világos volt, hogy nincs visszaút és talán soha nem is volt, csak egy ábránd volt annak a lehetősége. Épp úgy, mint az, hogy egyszer fog még úgy nézni rá Fernando, mint akkor, amikor azon az őszi esős napon megismerkedtek. 
Újabb megkönnyebbülés hullám csapott végig rajta, mikor ujjbegyei az érezhetően poros műanyagot tapintották meg. Beletelt pár pillanatba, mire sikerült a markába fognia, aztán csak a mellkasához szorította, mintha az lenne a világon a legfontosabb kincse és akkor úgyis érezte, hogy tényleg csak ez van már neki. Meg se fordult a fejében a víz, anélkül is le tudta nyelni, volt benne gyakorlata bőven, ami semmit sem kopott a kihagyott hetekkel. Nem is figyelve semmi másra, készült letekerni a doboz tetejét, mikor váratlanul, egyik pillanatról a másikra, kikapták azt a kezéből. Megdermedt, mégsem telt el egy másodperc sem és már meg is pördült a tengelye körül, ahol aztán szembe találta magát egy dühös és mérhetetlenül csalódott barna szempárral. 
– Figyelmeztetett Zara, de nem hittem neki… csak észrevettem volna, ha rászoksz egy ilyen szarságra! Azt gondoltam, hogy tuti téved, hogy ennél erősebb vagy. – Ingatta meg a fejét Fernando, míg ő csak a kezében lévő dobozt nézte, amit muszáj volt valahogyan visszaszereznie. 
– Add vissza! – Lépett utána, nem is törődve azzal, hogy mindössze egy törölköző fedte az izmos testet. Hidegen hagyta a látvány, nem gyakorolt rá semmilyen hatást sem, egyedül csak arra tudott koncentrálni, hogy megakadályozza a focistát bármire is készült. Hiába próbálta többször is kikapni a kezéből a gyógyszert, nem járt sikerrel, túl könnyedén tolta odébb a karját, miközben a mosogatóhoz állva, lecsavarta a tetejét és bármennyire is kapálózott, egyenesen a lefolyóba öntötte a mentőövet jelentő pirulákat. Biztosra ment a férfi, mert miután a mosogatóban koppant az utolsó szem is, megnyitotta a csapot és a víz azokat is magával sodorta, amelyek megúszták a pusztítás első hullámát. 
– Nem fogom hagyni, hogy visszacsússz vagy még annál is mélyebbre – pillantott rá határozottan a csatár, míg benne egyre jobban nőt a harag és a gyűlölet iránta. 
– Akkor hol a francba voltál te meg a nagy segítséged, amikor rászoktam ezekre? Miért nem vettél el egy dobozzal sem, amikor tele volt velük az egész ház? – Kezdett el egyre hangosabban kiabálni, miközben egyre jobban kétségbeesett. Végül mégis a dühe kerekedett felül és az irányította a mozdulatait, a karját, amivel neki támadt a focistának. Ütötte a mellkasát, karmolta, ahol csak érte, egyszerűen azt akarta, hogy neki is ugyanúgy fájjon, hogy végre érezze azt a keserűséget, kínt, amivel ő már hónapok óta együtt élt, ami egyre jobban fojtogatta. – Te csak magadra tudsz gondolni, az mindig hidegen hagyott, hogy velem mi van, mit szeretnék. Neked egyedül az volt a fontos, hogy annak a nőnek a lába között legyél, minden másra magasról tettél. Felőled meg is halhattam volna! – Figyelmen kívül hagyta a kisfiús vonásokban megjelenő fájdalmat és önutálatot, semmi szüksége nem volt már ezekre, se rajta, se a kapcsolatukon nem tudtak ezek segíteni. Önző módon akarta azt, hogy most a férje szenvedjen úgy, ahogyan ő is, hogy érezze úgy, hogy minden az ő hibája, hogy egyedül ő felelős mindenért. – Gyűlöllek Fernando! Azt kívánom, bárcsak meg se ismertelek volna, mert akkor nem is tudtad volna tönkretenni az életemet. Minden a te hibád! 
– Ne mond ezt, kérlek! Csak ezt ne Aida. – Továbbra is a mellkasát ütötte, mikor az izmos karok a dereka köré fonódtak és a meztelen mellkashoz szorították úgy, hogy moccanni se bírjon. Azonnal szabadulni akart az egyre inkább utált ölelésből, egy pillanattal sem akart több időt tölteni a focista közelében, emiatt is vájta körmeit minél mélyebbre a bőrébe, de mindhiába, mivel csak még közelebb vonta magához a férfi. Hiába próbálta ellökni magától, haszontalan volt mind, így végül feladva, elengedte izmait és beletörődött abba, hogy ismét az fog történni, amit Fernando akar, ahogyan az máskor is történt. Elfogadta a tényt, hogy nem volt több egy bábnál, hogy bárki látná, csak szánakozva nézne rá, arra a gyenge nőre, akivé vált, aki nem mond nemet a férje akaratának, aki ugyan szerelmes volt, de pont ez a szerelem tette tönkre és semmit sem tehetett ez ellen. Megölte őt ez a kapcsolat, amire túl későn ébredt rá, amikor már nem volt mit tenni ellene, amikor már semmi sem maradt. – Ne mond ezt édesem! 

Fernando Torres 

Tanácstalanul bámult maga elé a konyhaszekrénynek dőlve, miközben arra várt, hogy megálljon a mikrohullámú sütő. Még mindig nem tudott napirendre térni a történtekkel, azzal, hogy az az Aida, akit annak idején megismert és aztán feleségül vett már nem létezett, ez pedig egyedül az ő bűne volt. Azóta is folyamatosan maga előtt látta az üres tekintetett, hallotta a vádjait, amelyek egytől egyig igazak voltak és célba is találtak, amelyek kísérteni kezdték. Egészen addig a percig nem látta, vagyis inkább nem akarta észrevenni, hogy mennyire sérült, mennyi sebet visel magán a felesége, hogy az a nő, akibe beleszeretett időközben teljesen eltűnt, csak a teste volt többé kevésbé ugyanaz. Az igazság felismerése pedig kezdte agyonnyomni, olyan erővel szakadt a nyakába, mint még soha semmi és őszintén fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie, egy kósza ötlete sem akadt. Nem értette, hogy nem vette észre a pusztítást, hogy a mosolyai hetek óta csak egy álarc részei, hogy mindent elfojt és szerepet játszik. Az nem volt elég indok, hogy nem akarta meglátni, ezek már annyira ordítottak, hogy egy tomboló stadionnál is hangosabbak voltak, hogy akkor is meg kellett volna hallania, ha süket lenne. 
A csengés ébresztette fel az elmélkedésből, azonban továbbra is az élő rémálomban volt, amiről annyi idő után lehullott a lepel. Gépies mozdulatokkal fordult a mikróhoz, majd kinyitva az ajtaját, kivette belőle a felmelegített ételt, amihez valószínűleg most sem fog hozzá nyúlni Aida. Emiatt csak még inkább aggódott érte, mert már akkor is túl sápadt volt, amikor rátalált a parkban és azóta mindössze pár korty vizet tudott belekönyörögni, az ennivalóra rá se hederített, mindegy, hogy mit vitt be neki. Tudta, hogy épp ideje volt, hogy segítséget kérjen, mert nem lesz jó vége, ha így folytatják, de azzal is tisztában volt, nem mindegy, hogy kinek szól, kit avat be az életüknek nevezett pokolba. Többet se akart ártani a nejének, ami viszont be fog következni, akárkinek is szól, csak még mélyebbre lökné, miközben nyilvánvaló volt, hogy ő már nem elég ahhoz, hogy átsegítse ezen a depresszión. 
Sóhajtva rakta az odakészített tálcára a tányért, amivel aztán el is indult a háló felé. Lövése sem volt, hogy mi lenne a jó lépés a részéről, túl bonyolult és összetett volt a kialakult szituáció, ami egyre inkább a nyaka köré tekeredett és fojtogatni kezdte. Nem merte magára hagyni a barna hajút, túlságosan is valós volt a szemében látott vég ígérete, mintha már végleg feladta volna és a halálra vár csak. Sose jutott volna az az eszébe, hogy valaha is attól kell majd tartania, félnie, hogy Aida képes lenne ártani magának. Egyszerűen lehetetlen volt és nem értette, hogyan juthattak idáig, hogyan változott velük ekkorát a világ, hogy ő egy másik nőnél keresi a felejtés kulcsát, míg a felesége végleg feladja a harcot, az egész életét és csak vegetál az ágyban. Nem így kellene ennek lennie, nem így kellett volna történnie, boldognak és elégedettnek kellene lenniük az életükkel, a gyerekeiket kellene nevelniük és nekik még mindig ugyanolyan szerelmesnek kellene lenniük, mint korábban mindig. 
Halkan sétált be a szobába, ahol nyomasztó csend és sötétség uralkodott, csak a nappaliból beszűrődő lámpafény adott némi világosságot, aminek köszönhetően gond nélkül eljutott az éjjeliszekrényig. Megkönnyebbült, ahogyan meghallotta az egyenletes légzést, hiszen a hangját már azóta nem hallotta, hogy nekitámadt két napja a konyhában. Még mindig magán viselte a nyomait, a mellkasa és a karja is tele voltak karmolásokkal, de ezek nem igazán érdekelték, főleg nem úgy, ha ezzel egy kicsit is segített a nőnek. Nem volt értelme, hogy azzal próbálkozzon, hogy összeszedje a gondolatait, hogy mit is mondjon majd neki, hogy mivel vegye rá az evésre, mivel eddig minden próbálkozása kudarcot vallott, érintetlenül vitte ki a tányérokat. Fogalma sem volt, hogyan törje meg a jeget, a közönyt és ugyan Zara felajánlotta a segítségét, már a megtalálás estéjén ragaszkodott hozzá, hogy a lakásra jöjjön, de azzal egyértelműen tisztában volt, hogy a megjelenése csak még tovább rontana az egyébként is kilátástalan helyzeten. Talán a saját édesanyjának kellene szólnia, azonban neki sincs fogalma arról, hogy mi történt velük hónapokkal korábban, ahogyan arról se, hogy teljesen tönkrement a házasságuk. Ezt se árulta el senkinek se, ahogyan biztos volt benne, hogy Aida sem, egyszerűen mindketten úgy tettek, főleg ő, mintha minden rendben lenne, amit valamiért a külvilág el is hitt. 
– A kedvenc éttermedből rendeltem… muszáj enned valamit Aida – törte meg a fülsüketítő csendet, miközben letette a tálcát, aztán leült az ágy szélére. A takaró alatt fekvő meg se rezzent, mintha nem hallotta volna, hogy hozzá beszél és a jelenlétét se érzékelte volna. – Kérlek! 
– Nem vagyok éhes – ugyanolyan halk, rekedt és erőtlen volt a hangja, mint amilyen a parkban is volt. Egyszerre könnyebbült meg és lett reménytelenebb, továbbra is azon törve a fejét, hogyan mozdítsa ki ebből az állapotból a barna hajút, akit fájt így látnia. 
– Több, mint két napja nem ettél semmit. Nem csinálhatod ezt, nem lesz jó vége! – Tehetetlennek érezte magát és valóban az is volt. Tudta, hogy erőszakkal nem kényszerítheti rá az evésre, azonban azzal is tisztában volt, hogy nem várhat tovább, mert így is kész csoda volt, hogy nem ájult el. Ráadásul a folyadék bevitele is igen csekély volt, szinte semmi. Már épp megszólalt volna, mikor a franciaágy másik felén megszólalt Aida telefonja, akit ez egyáltalán nem is érdekelt. Fogalma sem volt, hogy helyesen cselekedik-e, de áthajolva felette, a kezébe vette a készüléket és maguk felé fordította a képernyőjét. – Anyukád az… felvegyem? 
– Ne. – Az enyhén remegő ujjak a tenyerében tartott mobil felé nyúltak, aztán nemes egyszerűséggel lenémította a hívást. Erőtlenül hullott vissza a karja, mintha semmi ereje nem lenne, mindez pedig végleg megtört benne valamit, túl sok volt neki így látnia a feleségét. 
– Mondd meg, hogyan segítsek Aida?! Nem akarlak így látni… te nem ilyen vagy, te sose adod fel. – Kétségbeesett volt és jelenleg bármit megtett volna azért, hogy azt a régi nőt lássa, akibe beleszeretett, akit nem emésztett a fájdalom. Az oldalán feküdt, lehunyt szemmel, míg ő a vonásait fürkészte, amelyek már akkor sokkal jobban kirajzolódtak, mint korábban bármikor, mintha az elmúlt napok alatt több kilót is leadott volna. Segítségre volt szüksége minél előbb. 
– Menj el és hagyj békén örökre. – Mintha gyomorszájon vágták volna, olyan kegyetlenek voltak a szavak, mégis megérdemelte őket. Pocsékul érezte magát a tehetetlenségtől, attól, hogy semmi használható ötlete sincs, még egy olyan apró se, amivel egy picit is javítani tudna a kialakult helyzeten. – Csak menj el végre. 
Szavak nélkül tette vissza a telefont az iménti helyére, aztán a kérése ellenére csak Aida mögé feküdt, a vállának hajtva a homlokát, amire ismét semmi reakció nem érkezett, mintha tényleg mindegy lenne már neki minden. Korábban sose jutott az az eszébe, hogy valaha is látni fogja majd így a nőt, ennyire érdektelennek, mint akit már rég nem érdekel az élet. Még az első babájuk elvesztése után se volt ilyen súlyos a helyzet, igaz akkor ott volt mellette végig, nem hagyta magára, eszébe sem ötlött az, hogy valaki másnál keressen vigaszt. Megszenvedték mindketten, nem tudtak továbblépni egyik napról a másikra, de egy másodpercre sem volt olyan reményvesztett egyikőjük sem, mint amilyenek épp akkor, ott a sötét hálószobában voltak. Mindez pedig csak azt jelentette, hogy tényleg az ő hibája volt az, hogy ide jutottak, amivel a lelke mélyén idáig is tisztában volt, mégis most vágta arcon a csúf igazság, hogy ő ölte meg a gyönyörű, erős nőt, még akkor is, ha közben egy ujjal se nyúlt hozzá. Az ő lelkén szárad az egész, amit sose tud majd lemosni magáról, már semmi sem lesz olyan, mint régen, Aida se lesz sose a régi, aki még az előtt volt, hogy ráébredt, hogy megcsalja őt, hogy elveszítette a babáikat, hogy megismerkedtek. 


***

Aida Martínez 

Kényszeredetten szállt ki a taxiból, miközben legszívesebben benne maradt volna és igen messzire viteti magát az étteremtől, és a lakásától is. Ahhoz is több erőt érzett magában, hogy egy vadidegent avasson be az életét jelentő szilánkokba, mint együtt ebédelni az édesanyjával, aki telefonon keresztül természetesen már megtartotta a szokásos kioktatásai egyikét. Sóhajtva indult meg a bejárat felé, míg újra végig pörgette magában a főleg egyoldalú társalgást. Nem tudta volna megmondani, hogy hányadik próbálkozásra vette fel a telefont és fogadta a hívást, hogy Fernando hányszor ajánlotta fel, hogy beszél az anyósával, amit aztán mindig vissza is utasított. A zsigereiben érezte, hogy annak nem lenne jó vége, ahogyan azt is, hogy egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy elviselje az anyja rideg szavait, amelyek csak arra voltak hivatottak, hogy kiemeljék a hibáit, amiket elkövetett. Emiatt sem érte váratlanul, hogy köszönni sem tudott az érkező szemrehányás miatt, amit azért kapott, mert valamelyik kebel barátnőjétől tudta meg, hogy otthon vannak Madridban és nem tőle. Nem is próbálkozott meg a magyarázat adásával, ahogyan az ebéd meghívás ellen sem tiltakozott, mivel tudta, hogy csak falakba ütközne és végül úgyis kénytelen lenne elmenni rá. Természetesen a férjét is látni akarta, aki készségesen vele is tartott volna, de lebeszélte, mert egyedül akart szembenézni az édesanyjával. Bármennyire is győzködte a férfi, hajthatatlan volt és még abba sem egyezett bele, hogy elhozza az étteremhez, bőven elég volt a jelenléte a lakásban is, szeretett volna egy kicsit megszabadulni tőle. 
Az őszi napsugarak melegen simogatták fedetlen karját, a friss levegőtől az egész teste felélénkült, még a lelke is, mely azóta az este óta a tompaságba menekült. Semmivel sem érezte jobban magát, nem volt több ereje ahhoz, hogy egyáltalán azon gondolkodjon, hogyan lenne képes egyedül ismét küzdeni a depresszió ellen, mert hiába utazott utána a csatár az az égvilágon semmit sem jelentett. Ráadásul a családjának is megvoltak a saját problémáik, amihez nem akarta hozzá pakolni a sajátjait és emiatt érezte azt, hogy a lehető legrosszabb döntést hozta meg akkor, amikor elment Zarához, arról nem is beszélve, hogy beavatta őt az életének nevezett romhalmazba. 
Nem kellett a felé igyekvő pincérre várnia, tudta, hogy a szokásos asztalnál fogja megtalálni az édesanyját, aki minden bizonnyal már akkor kiszúrta őt a tömegből, amikor kiszállt a taxiból, így esélye sem volt a menekülésre. Igyekezett felkészülni a megjegyzésre, amit emiatt fog majd kapni, vagy arra, ami az öltözékére fog érkezni, de tudta jól, hogy nincs esélye, hiszen akkor se tudta felvértezni ezek ellen magát, mikor hetekkel előre tudta, hogy mikor fognak találkozni. Ez pedig a jelenlegi helyzetében hatványozottan igaz volt, mert ugyan mindent elkövetett azért, hogy úgy nézzen ki, mint minden hétköznap, mégis tudta, hogy valami árulkodó jelet figyelmen kívül hagyott. Hiába töltött jóval több időt a sminkeléssel, mint az egyébként tenni szokta, nem volt egyszerű feladat eltüntetni a karikákat a szeme alól, ahogyan az összeválogatott ruhák is inkább lógtak csak rajta, szembetűnő volt, hogy fogyott. A jókora napszemüvegről nem is beszélve, mely menedékként szolgált a számára, ami ordította magáról, hogy valami nincs rendben és a legtökéletesebb hamis mosolyával sem lesz képes megtéveszteni senkit sem, főleg nem azt a nőt, aki mindig is a legnagyobb kritikusa volt. 
– Szia, anya. – Állt meg a négy fős asztalt mellett. Amint magán érezte a barna pillantást, ismét kislánynak érezte magát, akit hamarosan meg fognak valamiért szidni. Igazán nehezére eset felemelnie és feltolnia a feje tetejére a napszemüvegét, túl védtelennek érezte magát a felegyenesedővel szemben, akit sután ölelt meg és puszilt kétszer arcon. 
– Azon már nem lepődöm meg, hogy a férjednek túl leereszkedő az, hogy velem ebédeljen, de hogy arra is képtelen, hogy legalább elhozzon téged, igazán felháborító! – Meglepte volna, ha egyszerűen csak köszön neki vagy valamilyen egyszerű kérdéssel nyit és nem becsmérli szokásához híven Fernandót. Sose értette, hogy miért nem kedveli, hiszen mindig tisztelettudóan és kedvesen viselkedett a támadó, hiába érezte, hogy az édesanyja megveti. Sose mutatta még egy kis jelét se annak, hogy ez kölcsönös lenne bennük, viszont ő mindig is tisztában volt a férje csalódottságával és értetlenségével, amire kezdetben semmi okot sem adott. Talán azután érthető lett volna, hogy megtudja, hogy szeretőt tart mellette, azonban már azon az estén is így fogadta, amikor bemutatta a férfit, mint az új párját. Eleinte igyekezett megtudni a miértjét, az okát, viszont sose kapott választ, aztán inkább már ő se firtatta, csak beletörődött végleg, hogy sose fog egyetérteni a választásával az édesanyja. 
– Én ragaszkodtam ahhoz, hogy ne jöjjön és ne is hozzon el – foglalt helyett az ötvenes évei elején járó nővel szemben. A megjelenése most is ugyanolyan kifogástalan volt, mint mindig, tökéletes, ijesztően tökéletes. Szőke tincsei, amelyeket nemrég festethetett be, szoros kontyban ültek a tarkóján, egy hajszál se lógott ki, a világos szürke kosztüm gyűrődés mentesen követte filigrán alakját, míg tekintete ugyanolyan átható volt, mint régen is, amitől mindig, még most is menekülhetnékje támadt. Az édesapjával sokkal jobb, szorosabb kapcsolatot ápolt, ő megértette és mindig támogatta a döntéseiben, még akkor is, ha az nem egészen volt a kedvére való. Minden bizonnyal neki sokkal könnyebb, egyszerűbb lenne elmondani az igazat, mert ugyan hihetetlen mérges lenne a férjére, de ahelyett, hogy sértegetné a focistát, őt vigasztalná, vele foglalkozna. 
– Egyáltalán nem lepne meg, ha most is csak mentegetnéd… nos elárulnád végre Aida, hogy miért mástól kellett megtudnom, hogy a lányom hazautazott? Ezért még mindig nagyon haragszom rád. 
– Én és Fernando… – nem tudta befejezni a mondatát az érkező pincér miatt, aki a kezükbe adta az étlapokat és felvette az ital rendeléseiket, azonban ha nem szakítja félbe, valószínűleg ugyanúgy elhallgatott volna. Fogalma sem volt, hogyan kezdjen bele, már minden erejét felemésztette az elmúlt pár perc, amit az asztalnál töltött, pedig még igen messze volt az ebéd vége. Nem tudta, hogy mi az, amit feltétlenül el kell árulnia és mi az, amit jobb, ha megtart magának. Bár így is tudta, hogy bármennyit is oszt meg vele a történtekből, arra úgyis azt fogja reagálni, hogy ő mindig is tudta és mondta, hogy Fernando nem a tökéletes férfi a számára, hogy eleve halálra volt ítélve a kapcsolatuk. Szerinte sose volt közös jövőjük és csak idő kérdése volt mindig is, hogy ez bebizonyosodjon, ami most el is érkezett. 
– Most mit talált ki? – Vonta fel kérdőn a szemöldökét az anyja, ő pedig végleg letett arról, hogy valaha is megfogja őt érteni. Ez éppen olyan reménytelennek tűnt abban a pillanatban a számára, mint az, hogy képes lesz majd újra talpra állni. – Végre ráébredt, hogy feleslegesen kergeti a labdát, mert nincs tehetsége hozzá? Ha lett volna egy kis eszed lányom és végre hallgatsz rám, rég elhagyod. Sőt, ha annak idején Alberto mellett maradsz, mostanra már két gyermekes… 
– Elég volt! – Csattant fel mérgesen, nem is törődve azzal, hogy ezzel magukra vonta a körülöttük ülők figyelmét. Belefáradt abba, hogy mindig ugyanazt kell végig hallgatnia, hogy az építészmérnök oldalán boldog és sikeres élete lett volna, hogy a rossz férfi választása idézte volna elő a vetéléseit, mintha ebben tényleg lett volna bármilyen összefüggés. – Nem is értem, hogy mi a francnak vettem fel, amikor hívtál, mikor nagyon jól tudtam, hogy úgyis ez lesz a vége… de legalább közlök veled egy jó hírt anya, amire már ezer éve vársz! El fogunk válni, már alá is írtam a papírokat, így nem kell többet elviselned Fernandót a családunkban. – Idegesen, remegő kézzel húzta vissza szeme elé a napszemüveget, hogy elrejtse az égető fájdalmat a tekintetében, amivel a vele szemben lévő sose foglalkozott igazán, mindig magára hagyta inkább. Érezte, hogy az a vékony maszk, amit sikerült magára erőltetni, kezdett megrepedezni és tudta, hogy másodperceken belül millió kis darabra fog hullani, ami miatt túlontúl védtelen lesz. Sietve állt fel, nem is foglalkozva azzal, hogy a viselkedése láttán teljesen megütközött a nő, csak minél előbb szabadulni akart a fojtogató környezetből. Mégis mielőtt elindult volna, valami miatt visszanézett az arcára, látni akarta, hogyan fog reagálni a következő vallomására, a teljes igazságra. – És hogy még boldogabb légy, az unokáját sem kell elviselned, mert februárban újra elvetéltem. 
Nem érte váratlanul, hogy egy kisebb rándulást leszámítva semmi mást nem látott a szigorú vonásokban, ezt várta tőle és nem mást. Befejezettnek vélve a találkozót, egyszerűen, szavak nélkül fordított hátat és indult el kifelé, miközben legszívesebben sietve rohant volna. Butaság volt, hogy egyáltalán nem próbált meg tiltakozni a meghívás ellen, hogy nem talált ki semmilyen kifogást, amivel otthon maradhatott volna a biztonságos négy fal között, az ágyában. Főleg, hogy nem is fogja olyan egyszerűen megúszni a viselkedését, amint felocsúdik, már hívni is fogja az anyja, hogy leteremtse az előidézett jelent miatt és még véletlenül se azért, mert bevallotta, hogy újra elvetélt. Valószínűleg ez az információ már nem is jutott el hozzá, hiszen túlságosan lefoglalta a megbotránkoztató viselkedése és az öröme is amiatt, hogy végre annyi év után megszabadul a csatártól. Sose értette igazán az ellenszenvét, főleg, hogy Sergiót egyenesen rajongásig imádta, pedig az andalúznak sokkal botrányosabb múltja volt, mint Fernandónak, de mindez már nem számított, mivel hamarosan úgyis csak az ex férje lesz. Az anyja számára csak ez volt a lényeg, az, hogy ő közben azért szenvedett, mert teljesen összeomlott az élete már nem, az hanyagolható volt. 
Nem könnyebbült meg, ráadásul biztosra vette, hogy az esti vezető pletyka már a tönkrement házassága és az újabb vetélése lesz ki tudja meddig. Sőt az se lepte volna meg igazán, ha a firkászok aznap a nyomába is szegődnek, ami miatt még inkább úgy érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok, hogy nem jut elég levegő a tüdejébe, pedig már idáig is elég szörnyű volt minden. Úgy érezte magát, mint a sebzett, űzött vad, ami tisztában van azzal, hogy hamarosan utol fogja érni a vég, ennek ellenére tovább menekül, mintha lenne kiút. Talán jobban tenné, ha elutazna valahová jó messze, ahol nem érik utol a pletykák, ahol el tud zárkózni az egész világ elől és senki nem is talál rá. Nem akart szembesülni az emberek szánalmával, se azzal, hogy az életét megkeserítő nő elfoglalja a helyét még azelőtt, hogy kimondanák a válásukat, ezzel még jobban megalázva őt. Tudta, hogy Fernando megjelenése már semmit sem ér vagy jelent, ő már egy másik nőhöz tartozott, egyedül a papírok tartották vissza, semmi más, semmi több. Mindössze színjáték volt az elmúlt pár nap, nem változott semmi sem, ugyanúgy egyedül volt a problémáival, mint eddig mindig. Egyedül az volt másképp, hogy ezúttal nem fog ezekkel szemben győzedelmeskedni, alul fog maradni és senki, semmi nem lesz képes megmenteni őt. 

Fernando Torres 

Leparkolva a szülei háza előtt, ismét a kezébe vette a telefonját, aminek kijelzője még mindig csak az idő múlását mutatta. Aggódott Aida miatt és bőven elég volt visszaemlékeznie az utolsó találkozásukra az anyósával, hogy legszívesebben valami igazán keménybe verje a fejét, amiért hagyta, hogy lebeszélje arról, hogy vele tartson arra az ebédre. Nem volt nehéz meglátni a kék íriszben, hogy mennyire nincs kedve az egészhez, ami nem is lepte meg, hiszen nem egyszer tapasztalta, hogy milyen elutasító tud lenni Elena, ha az idősebbik lányáról volt szó. Ő már az első pár találkozás után tisztában volt azzal, hogy sose fogja kedvelni az asszony, mert sokkal szívesebben látta volna Albertót a családban, ami igazán sose érdekelte, míg azt mindig nehezen viselte, hogy ezzel Aidát is bántotta. Ebből kifolyólag mindig kész tortúra volt számára minden egyes családi összejövetel, az utóbbi hónapokban pedig rendszeresen kihúzta ezek alól magát és azzal már nem is törődött, hogy így odalökte a keselyű természetű anyja elé a feleségét teljesen védtelenül, mondhatni meztelenül. 
Kiszállva a bérelt kocsiból, bekapcsolta a riasztót, majd a kulcsot a mobiljával együtt a zsebébe süllyesztette és elindult a kapu felé. Régóta nem járt már otthon, mindig keresett valamilyen kifogást, ami miatt nem tudott hazautazni, egyszerűen nem állt készen arra, hogy szembenézzen a tetteivel vagy a szüleivel, akik pár röpke perc alatt rájöttek volna arra, hogy valami baj van. Az édesanyjának sosem tudott hazudni, meg se kellett szólalnia, mégis mindig tisztában volt azzal, hogy valamiben sunnyog. Még most sem állt készen, hogy bármibe is beavassa őket, azonban nem tudott volna csak ott ülni a lakásban és várni arra, hogy milyen állapotban fog hazaérni a felesége. Semmiképp se lett volna szabad egyedül elengednie Aidát! 
– Fernando? – Hirtelen kapta fel a fejét, ahogy meghallotta a nevét a háta mögül. Halványan mosolyodott el, ahogy meglátta a döbbenetet az édesanyja arcán, aki ahogyan kizökkent a meglepettség állapotából, felé is sietett, majd elengedve a jól megpakolt kosarat, szorosan ölelte magához. Lehunyva a szemét, másodpercekre kizárt mindent a fejéből és csak arra a melegségre koncentrált, ami átjárta az egész lényét. Az anyai szeretettre, amely egész életében óvta, és amiben a feleségének valószínűleg ma sincs része. – De hát hogyan kerülsz ide… és Aida? Ő nem jött veled haza? 
– Elenával ebédel. Menjünk be, majd odabent beszélünk – hajolt le a bevásárlókosárért, ezzel is csak húzva az időt. Csendesen követte befelé az anyját, miközben igyekezett összeszedni magát, hogy ne hátráljon meg és mondja el az igazat, a valóságot. – Apa? 
– A bátyádéknál van, valami bútort szerelnek össze. – Nyitotta ki a bejáratot, őt pedig rögtön megcsapta a kellemes illat, ami az otthonára, a gyermekkorára emlékeztette mindig, amit szinte folyamatosan hiányolt mióta eligazolt Spanyolországból. Besétálva a tőle egy bő fejjel alacsonyabb nő után, egyenesen a konyhába ment, ahol le is pakolt az asztalra. – Csinálok teát, addig kezdhetsz mesélni kisfiam, mert látom, hogy valami baj van. 
Sóhajtva ült le, kicsit kelletlenül, mint régen is, amikor a házi feladatait kellett megírnia, míg az édesanyja ugyanúgy sürgött – forgott, mint most is. Sokszor hitte azt, hogy nem is figyel rá, hogy a készülő ételre koncentrál, így rengetegszer próbálkozott meg azzal, hogy kislisszol a barátaihoz focizni, de mindig rászólt még azelőtt, hogy akár egyetlen lépést is megtehetett volna és kénytelen volt visszaülni a könyveihez. Leemelve a napszemüvegét, nem érte váratlanul a megrökönyödés, amit a szeme alatti sötétlila monokli okozott, amit minden bizonnyal a mellkasán és a karján még látszódó karmolások csak tovább növelnének. Egyáltalán nem hibáztatta Sergiót és főleg nem Aidát, megérdemelte, sőt a feleségétől sokkal többet kellett volna kapnia, mélyebbeket, mivel ő sokkal többet ártott neki, sokkal többet adott neki pár apró karcolásnál, ami pár nap leforgása alatt eltűnik, mintha soha nem is lettek volna. 
Lassan kezdett el beszélni, a legelejéről, amikor még felhőtlen boldogok voltak amiatt, hogy kiderült, Aida újra várandós, aztán a keserű hívással folytatta, amikor közölték vele, hogy kórházba került, ahol aztán elmondták, hogy ismét elvetélt a neje és azzal fejezte be, hogy mennyire kifordult emiatt önmagából. Nem volt egyszerű beismernie, hogy mennyire félre siklott a kapcsolatuk, hogy egy másik nőnél próbálkozott a feledéssel, amit valójában sose ért el, csak egy kis időre sikerült maga mögött hagynia minden problémát. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz valami jó fogadtatása a cselekedeteinek, hogy egy ideje már csak eljátszották a boldog házaspárt, mégis szíven ütötte az a csalódottság, amit az édesanyja tekintetében fedezett fel. Ez volt az egészben a legnehezebb, hogy szembenézzen önmagával és a tetteivel, mert ugyan már elindult a helyes ösvényen, de igazán csak most kezdte el felfogni a következményeket. Aidát már rég elveszítette, jó ideje nem volt arra esélye, hogy bármit is helyrehozzon és az igazság az volt, hogy a becsületét is kidobta a kukába, mivel olyan dolgokat tett meg, amelyeket sose lehet jóvá tenni, amelynek nyomait örökre magán fogja viselni, mint egy keresztet. 
Hosszú, néma csend állt be a konyhába az utolsó szavát követően, nem is mert az édesanyja szemébe nézni, mert tartott attól, hogy a csalódottságtól is rosszabbat fog látni, hogy ki fogja rakni a szűrét, hiába volt a fia. Nem is érdemelt volna mást, ahogyan Aidának sem lett volna szabad engednie egy percig se, hogy vele maradjon egy lakásban, hiába ő volt talán az egyetlen, aki igazán megérthette, hogy mit jelent számára Zara terhessége. Ugyan bárki más is nyújthatott volna neki támaszt, együtt érezhetett volna vele, azonban a tragédiák őket láncolta össze, kettejük fájdalma volt, amit igazán ők érthettek csak meg. 
– Csalódtam benned Fernando… nem ennek kellett volna a megoldásnak lennie. Nem erre neveltünk az édesapáddal, ráadásul Aidánál jobb feleséget kívánni sem tudtam volna neked. – Ingatta meg a fejét az édesanyja, míg az ő tekintete ide – oda cikázott a konyhában. Sejtette, hogy ezt fogja megkapni tőle, mégis ezerszer rosszabb volt ezt valóban hallani, mint ahogyan azt korábban gondolta. – El se tudom képzelni, hogy mi mindenen kellett keresztül mennie szegénynek teljesen egyedül és mi vette rá, hogy idáig melletted maradjon. Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj vagy hogyan érezz kisfiam, de ha csak egyetlen tanácsomat is megfogadod, akkor most mellette leszel! Nem hiszem, hogy Elena majd most másképp fog viselkedni és támaszt nyújt a lányának. – Rögtön az eszébe villant a liverpooli kórház egyszemélyes kórterme és az abban lezajló jelenet, amikor a várt anyai vigasztalás helyett csak szemrehányás érkezett az anyósától. Meg se ölelte a lányát, az állapota felől sem érdeklődött, egyszerűen csak közölte, hogy ez az ő választásának a következménye, amiért nem a számára megfelelő férfi mellett döntött évekkel korábban. Az se zavarta a nőt, hogy ő és a szülei is jelen voltak, elmondta a véleményét és, mint aki jól végezte a dolgát, távozott is, maga mögött hagyva a megtört, zokogó lányát, akit végül az ő édesanyjának kellett megnyugtatnia. Az volt az a perc, amikor végleg meggyűlölte a mindig kimért és hűvös Elenát, amikor képes volt olyan érzéketlenül kezelni a babájuk elvesztését, mintha nem is az unokájáról lett volna szó. Pont ennyire utálta már magát is, mert ugyan ő szavakkal nem bántotta a kék szeműt, de a cselekedeteivel ugyanolyan károkat okozott, talán még sokkal nagyobbakat is. – Mond meg Aidának kérlek, hogy minket apáddal sose fog érdekelni, hogy ti elváltok, ő már a családunk része és örökre az is fog maradni. Hozzánk bármikor jöhet és szeretném is, ha valamikor eljönne, ha itt marad Madridban. 
– Rendben anya. 
– Bármit is tettél a fiam vagy és szeretlek, azonban nem hiszem, hogy ezt képes leszek elfelejteni, még ha nem is nekem ártottál. – Egyenesedett fel ültéből, miközben érezte is, hogy itt az ideje annak, hogy távozzon. Nehéz volt a lelke, nem volt könnyű mindezt hallania, hiába érdemelt meg minden egyes szót. Égették a szavak, pedig közben azt is tudta jól, hogy valójában ennél sokkal súlyosabb dolgokat kellett volna a fejére olvasnia az édesanyjának. 
– Sajnálom – súgta halkan a fülébe, miközben szorosan magához ölelte. 
– Eredj, tégy jóvá egy picit abból, amivel ártottál neki. Szüksége van rá, hogy most mellette legyen valaki. 
Nem kellett tovább noszogatni, magához vette a napszemüvegét, majd miután homlokon puszilta az anyját, el is indult az ajtó felé. Tudta jól, hogy nem ez volt az egyetlen és egyben az utolsó beszélgetésük erről, hogy ennél sokkal nehezebb percek várnak még rá, mégis a legjobban attól a perctől tartott már most, amikor kimondják véglegesen a válásukat és neki örökre el kell engednie Aidát. Ironikus volt, hogy olyan sokáig igyekezett távol maradni a feleségétől, hogy szinte már az se érdekelte, hogy otthon fogja-e várni a lakásukban, most viszont mindennél jobban vágyott rá és azokra az időkre, amikor még fogalmuk sem volt arról, hogy milyen elveszíteni egy babát. Könnyebb volt homokba dugni a fejét és elhitetni magával, hogy minden jól van úgy, ahogy van, hogy sose fogja elveszíteni a nejét, hogy bőven elég lesz mindkettőjüknek a barna hajú szerelme és neki semmit sem kell tennie a kapcsolatukért. Valóban bevette ezt a baromságot, azonban most kénytelen volt ráébredni, hogy pofára esett, hogy bármilyen ígéretes focista volt is egykoron, bármilyen ismert is volt, ő is képes volt a bukásra, mint mindenki más. Csak egy idióta férfi volt, aki végleg elveszítette élete legszebb és legdrágább kincsét, Aidát. 

Aida Martínez 

Csendesen nézett ki a hatalmas ablakon, miközben újra kortyolt a pohárban lévő, borostyán színben pompázó italból. Pótcselekvés volt ez a részéről mindössze, az antidepresszánsára lett volna valójában szüksége, ami kikapcsolja az érzéseit és az agyát is, azonban hiába kutatta át az egész lakást, egyetlen szem gyógyszert sem talált. Természetesen kereshetett volna egy orvost, aki felírja neki, azonban ahhoz újra el kellett volna mondania, hogy mi minden történt vele február óta, át kellett volna adni az aktáját, amire egyáltalán nem lett volna képes és nem is akart beavatni egy újabb embert a személyes tragédiájába. Így maradt az alkohol, amit már nem is tudott, hogy miért tartott otthon és amiből még mindig csak az első pohárnál tartott. Túl keserű volt és a torkát is végig égette, ráadásul nagyon jól tudta, hogy nem is fogja vele elérni ugyanazt a hatást, amire olyan nagyon vágyott. 
Csalódottan öntötte ki a mosogatóba a pohár tartalmát, miközben hallotta, hogy a pulton lévő laptopja új levél érkezését jelezte. Miután otthagyta az étterembe az édesanyját, tisztában volt azzal, hogy nem fogja olyan egyszerűen megúszni a viselkedését, hogy hamarosan újra keresni fogja és egyenesen követelni fogja, hogy jelenjen meg egy ebéden vagy vacsorán, ahol persze nem a gondjairól lesz szó, hanem arról, hogy kellemetlen helyzetbe hozta őt. Ráadásul tudta, hogy Zarát sem lehet a végtelenségig távol tartani, arra pedig egyáltalán nem állt még készen, hogy szembenézzen vele és a terhességével. Emiatt jutott végül arra az elhatározásra, hogy felhasználva minden tartalékát, elutazik valahová, egy eldugott helyre, ahol nem találják meg és ahol nem is fogják felismerni. Találomra választotta ki az úti célt és a szállodát is, a lehető legkorábbi indulással. Nem akart tovább Madridban maradni és látni se akarta a szennylapokat, amelyek valószínűleg vezető hírként fogják lehozni a válásuk hírét napokon keresztül. Leginkább pedig azt a nőt nem akarta látni, aki átvette a helyét, nem akart az undorítóan édes parfümhöz és rúzsfoltokhoz arcot kötni, bőven elég volt számára az a tény is, hogy létezett. 
A két, egymást követő pityegést hallva automatikusan a bejárat felé kapta a fejét, miközben megállt a laptopja előtt. Fogalma sem volt, hogy hová ment Fernando, nem kérdezte és nem is akarta tudni, hiszen semmi értelme sem volt, hogy még mindig ott volt vele egy lakásban. Mégis egy pici kárörvendő része mérhetetlen boldog volt amiatt, hogy utána jött és hiába mondta neki, hogy menjen el, továbbra is maradt, így végre a szeretője is megtapasztalhatta valamennyire, hogy milyen érzés is az, hogy valaki más fontosabb a férfinak. Akarta, hogy tudja, milyen az, ha hazavárja magához a csatárt, aki épp egy másik nővel tölti az időt, hogy az otthon magányában azon kell rágódnia, hogy vajon mit csinálhatnak. Ugyan semmi sem történt köztük, még egy kósza csók sem, külön szobában aludtak, de ezt az a nő nem tudhatta és akarta, hogy fájjon neki, hogy ha csak egy picit is, de átérezze, hogy milyen is volt az ő élete az elmúlt hónapokban, mióta a képbe került. 
Megkönnyebbülve olvasta el az e-mailt, mely egy visszaigazolás volt a szállodából a foglalásáról, így a kiválasztott repjegyeket is véglegesíthette, amelyek egy külön megnyitott böngésző lapon csak arra vártak, hogy ráklikkeljen a vásárlás gombra. Mindössze ennyi volt és már biztossá vált, hogy valamivel több, mint egy napot kell csak eltöltenie a városban és aztán elmenekülhet onnan egy olyan helyre, ahol még Fernando sem fogja megtalálni, aki épp akkor nyitotta ki a bejárati ajtót. Hallotta az egyre közeledő léptek zaját, de nem is törődve ezzel, csak lecsukta a laptop tetejét, hogy még véletlenül se derüljön ki, hogy mire készül. Tudta, hogy a családja megakadályozná ebben és még talán a férje is, akinek viszont már rég Milánóban kellett volna lennie, ahol vártak rá. 
– Szia. – Oldalra fordítva a fejét, pillanatokig nézett a barna szempárba, majd végül az egész testével felé fordult. Szótlanul figyelte az arcát, a lila foltot, amit minden bizonnyal Sergio okozott, amivel úgy tűnt, hogy különösképp nem is törődik a focista. – Milyen volt az ebéd? 
– Még azelőtt eljöttem, hogy kihozták volna az italainkat – válaszolta, miközben még mindig a vonásait fürkészte. Ugyan valódinak vélte az érdeklődését, de ezzel már nem akart foglalkozni, egyedül csak az járt a fejében, hogy vajon annak a nőnek mi tetszett meg az ő férjében? Nem volt biztos abban, hogy ki kezdeményezett, de azt kénytelen volt megállapítani, hogy ha a harmadik fél volt az, akkor nem igazán okolhatta. A maga kisfiús módján nagyon is vonzó volt még mindig Fernando, hatással volt rá, hiába fájt annyira. Talán a szerető helyében ő is közeledett volna a csatár felé, ő is ugyanúgy a közelébe akart volna kerülni, még annak ellenére is, hogy akkor egészen biztos ott volt még az ujján a karikagyűrűje. 
– Anya azt üzeni, hogy szeretné, hogy meglátogasd. – Nem igazán foglalkozott a mondandójával, hiszen másnap elutazik Madridból és ki tudja, hogy mikor fog visszarepülni, ha egyáltalán vissza fog. Továbbra is tartva a szemkontaktust, lassan indult meg a tőle pár méterre álló felé. Nem gondolta át, hogy mit tesz, hogy miért vágyik hirtelenjében olyan nagyon a férfi közelségére, hogy miért hagyta mindezt szó nélkül az agya, egyszerűen csak cselekedett. – Aida… 
– Sss – közvetlen Fernando előtt fékezett le, mindössze pár milliméter maradt a testük között. Talán csak tudni akarta, hogy milyen érzés a szeretőjének lenni, hiszen már rég megfordult a kocka és ő volt a felesleges harmadik, amiről sokáig nem akart tudomást venni, de ettől még ez volt az igazság. Ráadásul a lelke mélyén akarta is, hogy az a nő is érezze, hogy elkalandozott tőle a focista, hogy valaki más után vágyakozik, hogy utána epekedjen, mert azóta a fotózás óta világos volt mindkettőjük számára, hogy újra észrevette, mint nőt és nagyon is kívánta őt. 
Akart egy utolsó alkalmat, amivel a férfi rádöbben, hogy mit veszített el vele, hogy egy időre lehet, hogy kielégítette valaki más, de egyedül ő volt az, aki megadhat számára mindent. Mert lehet, hogy elveszítette a babáikat, viszont az együtt töltött évek alatt kiderült számukra, hogy a másik jelenti az életet, hogy összetartoznak, hogy ezt soha senki mással nem fogják érezni. Erről feledkezett meg a férje és emiatt fognak meghalni mindketten belül, miután végleg elszakadnak egymástól, mivel már nem volt visszaút, már mindennek vége volt. Ugyan ő előrébb tartott a lejtőn, de tudta, érezte, hogy hamarosan be fogja érni Fernando, hogy közel ugyanazt fogja érezni, mint amit ő, addig viszont akarta, hogy kísértse ez az utolsó alkalom és még azután is, hiszen főként az ő hibája volt, hogy idejutottak, hogy nincs más megoldás számukra, mint a válás.