2020. június 30., kedd

0007. Őszi zivatar - 3. Esőcsepp

Nos, most se tudom, hogy mit kellene írnom, hiszen túl sok idő eltelt, mióta az utolsó fejezetet megosztottam veletek. Valójában csak az utolsó két kis jelenet hiányzott és készen is lettem volna vele, de valahogy nem akaródzott megszületni. Most viszont elkészültem vele, ami lényegében nem kapott új jelenetet mégis jó pár száz (inkább ezer) szóval bővült, illetve sorrendi változás volt, ami az alapszálon semmit sem változtat. 

Ahogyan az előző posztban említettem, júliusban szeretném befejezni az átírást. Mindössze két fejezet és az epilógus van hátra, jelenleg pedig úgy érzem, hogy a kellő motivációm is megvan. Újra jelentkeztem a NaNo Campre a történettel, kivételesen nem is estem túlzásba, 15 ezer szót tűztem ki célul, aminek bőven elégnek kell lennie ahhoz, hogy befejezzem, mivel épp most néztem meg, hogy ez a három rész a 10 ezer szót se éri el. Tehát holnap neki is kezdek a következő fejezet írásának, ma pedig igyekszem összeszedni ehhez és a következőkhöz is a gondolataimat, hogy mi az, amin mindenképp javítani szeretnék, mivel például ebben a fejezetben is volt egy kisebb logikai bukfenc, amit most sikeresek kiküszöböltem. Remélem, tetszeni fog nektek az átírt verzió. 

A következő fejezet érkezése várhatóan a jövőhét vége felé lesz, pontos időpontot nem tudok és nem is szeretnék mondani, hiszen ki tudja, hogy mik jönnek közbe, illetve hogyan fogok haladni az írással. Tény, hogy a NaNo jó kis ösztönző tud lenni, ha igazán rákoncentrálok, viszont azt már most tudom, hogy egy kisebb kiruccanásom lesz a Balatonra, ahol nem valószínű, hogy lesz időm írni. Minden esetre a jövőhét folyamán valamikor jelentkezem, addig is kellemes olvasást mindenkinek az Őszi zivatar 3. Esőcseppjéhez!

Ariana Grande - Breathin (Sad version)


Őszi zivatar – 3. Esőcsepp

A múlt árnyai 
(Első megjelenés: 2016. január 16.)

Aida Martínez 

A fekete lencséjű napszemüveg mögül bámult ki az ablakon, csendesen nézte az őszi színekben pompázó Madridot, az életet, amelynek jelenleg csak a megfigyelője volt és nem az egyik résztvevője. Majdnem egy hete érkezett meg a spanyol fővárosba, ennyi idejébe telt, hogy végre rávegye magát arra, hogy előbújjon a rejtekéből és segítséget kérjen. Ugyan a kezdő lépést már megtette azzal, hogy elhagyta Fernandót, azonban ez minden erejét felőrölte, és még ha tudta is volna, hogy mi legyen a következő, egyedül képtelen lett volna meglépni. Sose készült arra, hogy majd valaha is szüksége lesz egy b tervre, egy olyanra, hogy mihez kezdjen akkor, ha véget ér valahogyan a házassága. Ez sose szerepelt a gondolatai között, nagyon távol állt tőle, mindvégig hitt a tündérmesében, hogy velük aztán sose fog semmi rossz sem történni, mindig boldogok lesznek. Emiatt volt olyan tanácstalan a rémálom után, amiből végre felébredt, aminek most már vége szakadt, viszont tudta, hogy hamarosan egy újabb fog kezdődni, érezte minden porcikájában. 
Érezve, hogy újra lassítani kezd a taxi, igyekezett a környezetre összpontosítani, és ahogy felismerte a környéket, előhalászta a táskájából a pénztárcáját, majd a pántot visszaakasztotta a vállára. Leolvasva a számlálóról a fizetendő összeget, kivett pár bankjegyet, többet, mint ami kellett volna, aztán csak a sofőr kezébe nyomta és halkan elköszönve, kiszállt a kocsiból. Körül se nézve indult el a járókelők között, egyenesen a feléjük magasodó ház bejárata felé. Sietve emelte a lábát, nem akarta, hogy bárki felismerje, hogy rászálljon a sajtó, hiszen pár újságban valószínűleg már megjelentek a reptéren titokban készült képek róla. Nem akarta, hogy minden mozdulatát figyelemmel kövessék, nem szerette volna, ha kitudódik, hogy otthon tartózkodik és főleg nem azt, hogy miért. Nyugalomra volt szüksége és nem arra, hogy szinte zaklassák a riporterek, fotósok, ami szinte elkerülhetetlen lesz, amint megjelenik Fernando oldalán a szeretője. Csodálkozott, hogy eddig ez még nem történt meg, mert bármeddig is játszotta a vakot, mindvégig a szeme előtt volt annak a nőnek az aljas utalgatásai, a rúzs foltok az ingeken, az émelyítő parfüm, amit szinte mindennap érzett. Emiatt se gondolta, hogy akár egy hetet fog várni azzal, hogy elfoglalja a megüresedett helyét, hogy a focista mellett mutatkozzon és máris a barátnőjének titulálja magát. Annak ellenére, hogy még néma csend övezte a szakításukat, tudta, hogy nem kell sokat várnia a bomba felrobbanásáig, ami végleg romba fogja dönteni a világát. 
Besétálva a fotocellás ajtón, színtelenül mosolyodott el a recepciós pult mögött ülő nőre, aki már készült felemelkedni és megállítani őt, végül mégis visszazuhant a székére. Meglepve pislogott rá, mintha csak egy szellemet látott volna, egy kísértetet, pedig még élt. Ráadásul ismerték egymást, hiszen akkor is ott dolgozott már, amikor pár éve az ő tervei alapján és a felügyelete alatt újították fel, korszerűsítették az egész irodaházat. Ugyan a nevére nem emlékezett, de látta a vonásaiban, a szemében, hogy tisztában van azzal, hogy ki sétált be az üvegajtón és azzal is, hogy valami nincs rendben vele. Ezért sem mozdult ki a lakásból, nem akart szembesülni azok reakciójával, akik egy kicsit is ismerték őt, akik a napszemüvege ellenére is tudták, hogy valami baj történt, hogy teljesen szét van csúszva. 
Megnyomva a lift hívógombját, türelmesen várakozott annak megérkezésére, míg egyre inkább azt érezte, mintha tényleg csak egy kísértet lenne, ráadásul az elmúlt napokban tényleg úgy is viselkedett. Csak akkor mozdult ki a biztonságos négy fal közül, ha a közeli élelmiszerboltba kellett lemennie, máskülönben csak az ágyban feküdt és lélegzett. Képtelen volt ennél többre, már sírni sem tudott, mintha elapadtak volna a könnyei és teljesen kiürült volna, mintha az élet egy külső szemlélője lett volna csak, aki ugyan egyszer részese volt, de kiszakadt onnan, nem tartozott sehová. Úgy érezte, hogy a válási papírok aláírásával megszüntette az egész létezését, mintha félbe szakította volna a történetét és aztán nem volt más folytatás. Még a régi sem, ami egészen addig a pillanatig ott lebegett előtte. 
Belépve a fémszerkezetbe, megnyomta a kettes gombot, majd csak neki dőlt a falnak és várta, hogy elinduljanak a kívánt emelet felé. Nem igazán készült fel erre vagy bármilyen más találkozóra sem, feleslegesnek tartotta, hogy kigondolja, mit fog mondani, hiszen tisztában volt azzal, hogy össze fog roppanni, ha el kell mesélnie, hogy mi minden történt, amit a családja egyáltalán nem sejtett. Kivételt egyedül az édesanyja fog képezni, aki már a kezdetek óta nem szívlelte Fernandót, aminek persze rengetegszer hangot is adott. Vele nem is akarta megbeszélni a kudarcát, a támogatás helyett úgyis csak azt hangsúlyozta volna ki, hogy ő megmondta, hogy ez lesz a vége és hatalmas butaság volt szakítani Bertóval egy ilyen alak miatt… 
– Üdvözlöm! Dr. Martínez épp az egyik páciensével foglalkozik, ha… 
– Megtenné, hogy szól neki, hogy a nővére van itt? – Szólt közbe, miután besétált az elegáns fogadótérbe, mire a fiatal titkárnő döbbenten pislogott rá. Korábban sose zavarta meg munka közben a húgát, azonban most szükséges volt, beszélnie kellett vele mielőtt a múlt démonai végleg lerántják a mélybe. Nem tudta, hogy mit olvashatott le az arcáról, hogy mit látott a vele szemben ülő, de másodpercek múlva a füléhez emelte a kagylót és tárcsázott a belső vonalon. Figyelte ugyan, hogy mozognak a rúzsos ajkak, viszont egyedül csak azokat a szavakat fogta fel, amelyeket hozzá intézett az asszisztens.
– Öt perc múlva végeznek. Addig kérem, foglaljon helyet. 
– Köszönöm. – A hívogató ülőgarnitúra felé sétált, amit annak idején közösen választottak ki, majd leülve rá, várt arra, hogy megjelenjen a testvére. Nem nyúlt a dohányzó asztalon sorakozó magazinok egyikéért sem, nem vette le a napszemüvegét sem, hiába bámulta titokban még mindig a tőle méterekre ülő. Ez volt az egyetlen dolog, ami még védte, ami nem árulta el, hogy milyen rossz állapotban van. 
Lehunyva szemét, már csak a fojtogató sötétség fogadta, nem ugrottak be emlékképek Fernandóról, a szerető elképzelt alakja sem kínozta, egyedül az üresség kísértette, amely már az egész lényét körülölelte. Korábban pont ezért imádkozott, hogy ne üldözze az a másik nő, hogy végre mindenről meg tudjon feledkezni és végre a semmi legyen mindenütt, amit ugyan már meg is kapott, de a várt nyugalmat koránt sem. Tudta jól, hogy akár egyetlen tabletta is elegendő lenne, ami megadná neki azt, amire leginkább vágyott most, de tudta azt is, hogy azt az egyet több követné és pont emiatt volt ott a húgánál, ezért akart tőle segítséget kérni, mert nem fog semmit se felírni neki, csak ráveszi, hogy végre megnyíljon és kiadja magából a fájdalmát. Attól sem kellett tartania, hogy kitudódna a tragédiája, hogy mennyire szét van hullva, semmi sem fog a nyilvánosság tudtára jutni és az orvosi titoktartás miatt a családja sem fog értesülni semmiről sem. Rosszul érezte magát, amiért ekkora terhet rak Zara vállára, mégsem tudta, hogy hova máshová mehetne, hogy kiben bízhatna meg úgy, hogy az tényleg segíteni fog neki és nemcsak kihasználja a helyzetet. 
Sóhajtva pillantott le az órájára, mely szerint még mindig várnia kellett három percet. Szeretett volna minél előbb végezni, hogy aztán haza mehessen a biztonságos lakásba, mivel azon kívül túl sebezhetőnek, védtelennek érezte magát. Ezen pedig az főleg nem fog segíteni, hogy épp arra készült, hogy valakit beavasson a tönkrement házasságába, életébe, hiszen a londoni kórházi alkalmazottakon és az ottani orvosán kívül egyedül Fernando tudott a második baba elveszítéséről, más nem. Még a szüleit se akarta beavatni, nem akarta ismételten látni az édesanyja szemében a megvetést, amiért nem képes arra, hogy világra hozzon egy gyermeket. Mindig is hatalmas elvárásai voltak vele szemben, amelynek egy kis részét ugyan könnyedén teljesített, azonban javarészt elbukott, mint például akkor is, amikor szakított Bertóval és Fernandót választotta aztán párjául. Számtalanszor az orra alá dörgölte ezt, a legfájóbb mégis akkor volt, amikor mindezt a kórházban tette meg, alig pár órával azután, hogy az orvosok közölték vele, hogy elvetélt, hogy elveszítette az első babájukat. A vigasztaló anyai szavak és ölelések helyett csak kioktatást kapott és a tudatott, hogy az ő hibája az egész, magának köszönhet mindent, mert a múltban rossz döntést hozott meg, rosszul választott.
– Rendben, akkor a jövő héten találkozunk Cecilia. – Ahogy meghallotta a nyíló ajtó hangját, azonnal felpattant a kanapéról. Nem törődött az idegen lány kutakodó pillantásaival, csak besétált mellettük, szinte bemenekült az irodába. – Miért nem szóltál, hogy haza jössz? Kimentem volna eléd – jelent meg nem sokkal később előtte a négy évvel fiatalabb testvére, aki a külsejével, a szőke hajával és nagy barna szemével az édesanyjukra emlékeztette. Csendben viszonozta a kapott ölelést, majd elhúzódva, a táskájához fordult, hogy kivegye a kissé vaskos mappát, a róla szóló kartont. 
– Hirtelen döntés volt és igazából nem is akartam, hogy bárki tudjon arról, hogy itthon vagyok Madridban. Még anyáék sem és főleg nem Fernando! – Értetlenséget tükrözött az előtte álló arca, de minden további magyarázat helyett csak felé nyújtotta az aktáját, amely minden felmerülő kérdésre megadta a választ. Egyre feszültebbé vált, ahogyan egyre jobban belelapozott az iratokba Zara, mégsem kapta ki a kezéből és menekült el, megfékezte a kényszert és helyette inkább újra megszólalt. – Nem a nővéredként jöttem hozzád… szükségem van a segítségedre mielőtt visszacsúszom. De meg kell ígérned, hogy senkinek sem fogsz szólni! 
– Aida… 
– Zara, kérlek?! – Szakította ő is félbe, és hogy nyomatékosítsa a szavait, a kérését, levette a szeme elől a napszemüveget. Látta, ahogyan megrándul az arca, ami végleg bebiztosította azon feltételezését, hogy valóban olyan pocsékul fest, mint ahogyan érezte magát. Emiatt se érte váratlanul, hogy ennyi elég volt, hogy nem kérdezett semmit, hogy nem faggatta, csak az asztalához ment és felemelte a vezetékes telefont.
– Claudia, légy szíves mond le a mai összes pácienst és egyeztess velük új időpontot. Muszáj elmennem. – Tisztában volt azzal, hogy ez hatalmas áldozat a húga részéről, hogy másnak valószínűleg sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint neki, mégsem lépett közbe. Ötlete sem volt, hogy ki mással beszélhetne, mivel az elmúlt években a focista volt a számára a legfontosabb, minden és mindenki elé helyezte, ami azt jelentette, hogy a saját barátai lassan koptak el mellőle, amit egyre jobban bánt már. – Jobb, ha hazamegyünk hozzánk. Sergio már a csapattal van, így senki sem fog megzavarni minket. – Hálásan bólintott, majd visszatéve a szemüvegét, az ajtó felé indult. Igyekezett arra összpontosítani, hogy ez a beszélgetés csak segíteni fog rajta és nem beletaszítja a szakadékba, amelynek szélén egyensúlyozott az elmúlt napokban, hogy végre elindulhat az új élete útján, amelyben se Nando, se a közös életük emléke nem szerepel. 

Melissa Williams 

Türelmetlenül, frusztráltan dobta telefonját az asztalra, amikor ismét csak a hangos sípolást hallotta a férfi hangja helyett. Már több, mint egy hete annak, hogy azzal távozott tőle, hogy majd keresni fogja, azonban azóta is csak várt, nem tudta felvenni vele a kapcsolatot, teljesen eltűnt és nem is tőle tudta meg, hogy változás állt be az életében, hanem az újságokból és az internetről. Fogalma sem volt, hogy pontosan mi történt, de látta a reptéren készült képeket a feleségéről, a bent viselt szemüvegéről és a két bőröndről, ami boldogsággal töltötte el, főleg, hogy azóta nem is tért vissza Madridból. Mindez pedig csak azt jelentette, hogy végre valahára elfoglalhatja az őt megillető helyet, amit már rég birtokolnia kellett volna. Ennek ellenére még mindig a pici garzonban volt és nem abban a tágas lakásban, a város gazdag negyedében, ahol végre kényelmesen kiélvezhetné a győzelmét és ezzel együtt mindazt, ami így már az övé volt. Emiatt volt olyan dühös a focistára, mert nem volt elég, hogy megvárakoztatta, de egyenesen levegőnek nézte és napok óta hanyagolta, amit vele aztán büntetlenül nem tehetett meg. 
A hajába túrva, fújtatva pillantott a karórájára. Szombat kora este volt, ő pedig otthon rostokolt és egy pasit próbált utolérni, amikor ennek fordítva kellett volna lennie. Sose volt az, aki futott a kiszemeltjei után és ezt nem is most fogja elkezdeni, így elhatározva magát, a fürdő felé indult. Ugyan egy számára ismeretlen országban volt, amelynek a nyelvét sem beszélte, azonban ez nem fog gondot okozni a számára, el fog menni szórakozni és az elől se fog elzárkózni, hogy ismerkedjen. Nem fog tovább a négy fal között ülni és várni arra, hogy jelentkezzen végre a csatár, aki aztán nagyon meg fogja bánni, hogy nem reagált egyetlen hívására, miközben mindketten tudták, hogy szüksége van rá. Ékes példa volt erre, hogy már Milánóban lakott, hogy pár hétnél tovább nem bírta nélküle és ő kérte arra, hogy látogassa meg a divat fővárosában. Emlékeztetni fogja erre, ahogyan arra is, hogy vele nem játszadozhat, viszont még engedi neki, hogy nyalogassa a sebeit, amit ugyan egyáltalán nem értett, de nem is akart ezzel törődni. Holnapig add neki időt, és ha addig se jelentkezik, akkor majd ő elmegy hozzá, hiszen tudta, hogy merre kell mennie, már járt ott korábban. Amikor megérkezett az országba, egyenesen odavitette magát a taxival és ugyancsak pár percet töltött ott, ahhoz azonban bőven elég volt, hogy jelezze a spanyol nőnek, hogy újra jelen van az életükben. 
– Édesem csipked magad, nem szeretem, ha megvárakoztatnak. Azt meg főleg nem, ha hülyének is néznek! 

Aida Martínez 

Lassan nyitotta fel ólomsúly nehéz szemhéját, miközben iszonyat fáradtnak érezte magát, mint aki egy percet sem aludt az elmúlt napok alatt. Talán így is volt, talán most se pihent többet pár percnél, hiszen arra még tisztán emlékezett, hogy épp kezdett besötétedni, amikor teljesen kiborult, amikor végleg összeroppant. Arra pedig végképp nem emlékezett, hogy hogyan került a vendégszobába, de ennek ellenére továbbra is mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, még a légzés is túl nehéz volt, mintha nem csak lelkileg sérült volna meg, hanem fizikailag is. Ahogy pedig lassan bevillantak számára a fájó szavak, amelyek elhagyták az ajkát a vallomásakor, újra égni és feszíteni kezdett a mellkasa, mintha a szíve szilánkjai akartak volna onnan kiszabadulni. A várt megkönnyebbülés nem érkezett meg azzal, hogy elmondta valakinek a titkait, nem hozott megnyugvást a benne tomboló viharnak, csak még inkább összetörte, amit alapvetően nem tartott lehetségesnek. Szerette volna azt hinni, hogy így majd jobb lesz, egyszerűbb, azonban rá kellett döbbennie, hogy már nemcsak a vetélésekkel kell szembenéznie, hanem a férje elvesztésével is, hogy a szeretett férfi hónapokkal azelőtt magára hagyta. Tisztában volt azzal, hogy nem volt más választása, hogy rég el kellett volna jönnie az egykori otthonukból, mégis ugyanazt a kínt, fájdalmat érezte, mint amikor bekerült a kórházba és közölték vele a megrázó hírt. A kérdés csak az volt, hogy vajon képes lesz-e fent maradni a felszínen, képes lesz-e túlélni? 
Sóhajtva ült fel az ágyban, majd a hajába túrva, megszokásból fordult jobbra, ahol a várt éjjeli szekrény helyett csak a kissé gyűrött paplan látványa fogadta. Ideje volt tudatosítani magában, hogy már nem Milánóban volt, nem a lakásukban, nem Fernando mellett, többet nem fog úgy ébredni, hogy ott van mellette. Minden megváltozott, ő volt az, aki megtette az első lépést, ezért sem volt semmi értelme arra gondolnia, hogy ott kellene lennie a férjének, hogy így nem érezte egésznek magát, hogy hiányzik számára a biztonságos, megszokott lét. Tudta jól, hogy nem lesz könnyű, hogy nem lesz fájdalommentes, amihez ugyan már hozzá szokott, mégis egy része visszavágyott, hallani akarta az újabb hazugságokat, mert az azt jelentette volna, hogy ott van vele a focista. Buta volt, amiért ezt érezte, ahogyan azért is, mert az okozta a legnagyobb fájdalmát, hogy a távozásával valószínűleg semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle, maximum megkönnyebbülést, hogy akadály nélkül látogathatja a szeretőjét. Kínozta a tudat, hogy Fernando nagyon hamar túl fog lépni a válásukon, míg rá keserves hónapok vagy akár évek fognak várni, hogy ő küszködni fog és talán már sose fog örömet, boldogságot érezni. 
Megrázva fejét, próbálta elűzni a gondolatait, a hamarosan ex férjévé váló sportolót, ahogyan az ürességet is el akarta kerülni, nem akart se érezni, se a történteken rágódni, egyszerűen csak lenni akart, amihez a gyógyszereire volt szükség. Túl gyenge volt, szinte semmi ereje sem volt, hogy szembenézzen a történtekkel és úgy tűnt, hogy túl későn fordult Zarához segítségért, mert ő se lesz képes visszafordítani a lejtőről, amin egyre gyorsabban száguldozott lefelé. Ezt támasztotta az is alá, hogy amikor egyre csak erősödött a sírógörcse a húga a tenyerébe ejtette a nyugtatókat, majd később az altatókat is. Akkor érezte rajta a tanácstalanságot és talán még a kétségbeesettséget is, ami csak még tovább erősítette benne, hogy már túl volt azon a ponton, amikor még segíteni tudnak rajta. Már késő volt. 
Lehunyva szemét, várta, hogy megrohanja a félelem vagy bármilyen más érzelem az iménti felismerése miatt, vagy bármi más miatt, de néma csend uralkodott a bensőjében, amitől kezdett megőrülni, hiszen napok óta ez vette körül, leszámítva azokat a perceket, amikor kitárulkozott Zarának. Korábban ugyan pont erre vágyott, erre az állapotra, azonban hamar rájött, hogy ez még annál is rosszabb volt, mint amikor esténkét látta, hogy a férje egy másik nőhöz igyekszik. Ezzel vagy a gyötrő gondolatok hadával megtanult harcolni és végül együtt élni is, viszont a fekete némaság azon gyenge pontjait támadta, amelyek teljes mértékben védtelenek voltak, amely miatt teljesen a darabjaira hullott szét pár röpke óra leforgása alatt. Árnyéka volt önmagának, semmi sem emlékeztetett a régi Aidára, a független nőre, aki egykor volt és már nem is hit abban, hogy valaha azzá tudna válni. Valószínűleg soha többé nem lesz több, mint az a roncs, aki most volt, aki képtelen volt megtartani a férjét, aki nem tudott egy gyermeket se a világra hozni… 
Lelökve magáról a takarót, sietve állt fel, amivel csak azt érte el, hogy megszédült. Fogalma sem volt, hogy mióta nem evett vagy ivott, hogy mióta volt Zaráéknál, így nem is figyelve a kisebb kellemetlenségre, elindult a sötétben az ajtó felé. Szeretett volna visszabújni a rejtekébe, el a világ szeme elől, el mindentől és mindenkitől, meg akart feledkezni a kudarcairól, a fájdalmairól és az igazságról, melyek alantas módon a leggyengébb pillanataiban támadtak. Halkan nyomta le a kilincset és ugyanígy is lépett ki a folyosóra, majd óvatosan húzta be maga mögött ajtót. Nem akart zajt csapni, mert nem szerette volna felébreszteni a húgát, hiába tudta, hogy el kellene köszönnie, hogy szólnia kellene a távozásáról, képtelen volt rá. Nem volt felkészülve arra, hogy szembenézzen Zarával, vagy azzal, hogy mit gondol most már róla, hogy valójában sokkal rosszabb helyzetben van, mint azt korábban gondolta, mint ahogyan azt első pillantásra sejtette. 
Már épp elindult a lépcső irányába, mikor a háta mögül meghallotta a fojtott hangfoszlányokat, aztán a nevét is, amire megtorpant. Nem tudta, hogy kivel beszélhet a testvére és valahol érezte is, hogy jobb lenne, ha nem is tudná meg, hogy miről folyik a társalgás, azonban a lába az ellenkező irányba vitte. A résnyire nyitva hagyott ajtóban rögtön észrevette a tompa fénycsíkot, ami egyre csak vonzotta, ahogyan az egyre hangosabbá váló beszélgetés is, hiába tudta, hogy fájni fog minden egyes elhangzott szó. 
– Fogalmam sincs, hogy mit tegyek… már így is megszegtem az eskümet azzal, hogy neked beszéltem az aktájáról, de egyszerűen semmi használhatót nem tudok kitalálni. Segítségre van szüksége, viszont azzal, hogy babát várok, csak tovább fogok rontani a helyzetén. – Azonnal megfagyott, ahogyan meghallotta az utolsó pár szót. A tüdőjébe nem áramlott be levegő, a fájdalma a homályba veszett, ahogyan a színek is. Egy másodperc alatt lett minden sokkal rosszabb, mintha ledobtak volna egy atombombát és ő csak a pusztítás utáni maradvány lenne. Minden korábban begyógyultnak hit sebe felszakadt, újabbak nyíltak, miközben szörnyen érezte magát, hiszen miatta őrlődött a húga. – Álmomban se gondoltam, hogy újra elvetélt, mert boldognak láttam és annak is hallottam, mikor telefonáltunk. Semmi árulkodó jelet nem vettem észre, én csak azt gondoltam, hogy várni akarnak még, hogy nincs még itt az ideje, hogy újra próbálkozzanak. Viszont az aktája… az, amit Fernandóról mondott… nem értem, hogy nem vettem észre a jeleket? 
– Nyugodj meg kicsim! Azzal senkinek sem segítesz, ha felzaklatod magad. – Váratlanul érte Sergio hangja, ami nem egy hangszóróból hallatszott. Bármilyen késő is volt, neki még nem kellett volna hazaérnie, vagy akármit is gondolt nem is olyan rég, jóval többet aludt pár percnél, óránál? Csak még jobban a falhoz simult, aminek indokát maga sem tudta volna megmondani, ahogyan azt se, hogy miért nem indult el a földszint felé. Semmi keresnivalója nem volt ott, nem lett volna szabad kihallgatnia őket és nem is akart még több bajt, fejtörést okozni a húgának. Zarának semmi köze nem volt az ő kudarcaihoz, nem tehetett arról, hogy nem tudta megadni a férjének azt, amire mindig is vágyott. – Aida nem akarta, hogy tudjunk a problémáikról, így nem is volt mit észrevenned. Biztos nem lesz neki egyszerű, ha megtudja a hírt, de végül örülni fog a mi boldogságunknak. A nővéred, te ismered a legjobban. Tudni fogod, hogy mikor lesz itt az ideje, hogy elmond neki. 
Vajon tényleg képes lesz egyszer örülni? Nem volt olyan optimista ezzel kapcsolatban, mint a hátvéd, mert jelen pillanatban sokkal jobban fájt ez, mint a tény, hogy Fernando hónapok óta megcsalta. A testvéréről volt szó és ugyan az eszével tudta, hogy velük együtt kellene örülnie, azonban a szíve ismét, ki tudja már hanyadjára szakadt meg az elmúlt hetekben és ismét szembeszállt az észérvekkel és nem hagyta, hogy örüljön, csak egyre hangosabban üvöltötte a fájdalmát, mintha bárki is meghallotta volna, mintha bárkinek is engedte volna, hogy meghallja. Erejét vesztve rogyott meg a térde, miközben könnyek kezdték égetni a szemét, újra megszédült és egész testében remegett. Egyáltalán nem volt felkészülve egy ilyen hírre, esélytelennek tartotta, hogy sikerülne ezzel megbirkóznia, így küzdelem nélkül hagyni fogja, hogy maga alá gyűrje… és már ekkor tudta, hogy sose tud majd úgy ránézni arra a babára, hogy ne a sajátjai jussanak az eszébe, akiket túl korán elveszített. 
Lehorgasztva fejét, érezte, ahogyan újra átjárja a fájdalom, a kín, amihez most már Zara kétségbeesése is csatlakozott. Tudta, hogy még most meg kellene nyugtatnia, hogy nem lesz semmi baj, hogy idővel rendben lesz, hogy idővel minden jobb lesz, azonban remegő lába az ellenkező irányba kezdett el imbolyogni, arra, amerre eredetileg is elindult. Már nem figyelt arra, hogy csendben, óvatosan közlekedjen, szinte minden ereje elhagyta, így képtelen volt arra koncentrálni, hogy nesztelenül távozzon. A lehető leggyorsabban el akarta hagyni a házat, nem törődve azzal, hogy aggódni fognak érte, ahogyan semmi mással sem foglalkozott. Ez most nem volt fontos, egyszer ő is lehetett önző, amikor csak saját magára gondol és nem másra, nem szeretett volna újra az a nő lenni, aki Fernando mellett vált. Magányra vágyott és arra a felhőtlen érzésre, amit majd az antidepresszánsok fognak nyújtani neki, amik a lakásán várták… 
Talán egyszer majd képes lesz kilépni annak a nőnek az árnyékából, aki a híres focista neje volt, aki hagyta, hogy hosszú hónapokon keresztül bolondot csináljanak belőle. Talán egyszer már senki se úgy fog rá gondolni, mint a megtört lelkű nőre, talán egyszer független lesz, de most még csak a saját démonjaival küzdő Aida Martínez volt, Fernando Torres felesége. 

Ariana Grande - In my head (Sad version)

Fernando Torres 

Üres tekintettel bámult ki a szélvédőn, miközben várta, hogy meginduljon az előtte lévő autó és végre haza érjen. Már semmilyen reakciót sem váltott ki belőle az otthonuk gondolata, mostanra tényleg csak egy lakás volt, amiben pár tárgy, ruha emlékeztette arra, hogy nem is olyan rég még ketten éltek benne. Ugyanilyen érdektelenséggel hallgatta az egyfolytában pityegő telefont, amit mindössze pár perccel korábban kapcsolt vissza, de máris megőrült tőle. Nem volt értelme megnéznie a készüléket, hiszen a legtöbb hívás, üzenet Melissától származott, esetleg még a családjából kereshette valaki, de egyedül Aidára volt kíváncsi, aki egészen biztos nem kereste semmilyen formában. Szerette volna felhívni, szerette volna tudni, hogy hol van és szeretett volna utána menni, már az is elég lett volna, ha a hangját hallja, azonban semmihez se volt már joga. Nem tett semmit, nem indította el egyszer sem a hívást, nem érdeklődött iránta senkinél sem, csak igyekezett megbarátkozni a ténnyel, hogy végül a neje tényleg elhagyta. Bármennyire is szerette volna megváltoztatni a múltat, nem volt rá képes, megérdemelte a történteket, hiszen ő hibázott, az ő felelőssége volt, hogy tönkrement a házasságuk, hogy képes volt megcsalni egy olyan csodálatos nőt, mint amilyen az ő Aidája is volt. 
Sóhajtva engedte fel a féket bal lábával és a sorral együtt ő is megindult előre. Nem volt miért sietnie, a lakásban a magány és az a felismerés fogja fogadni, hogy egy igazi csődtömeg, mindehhez pedig jó adag emlék is társul. Olyan apró dolgok jutottak az eszébe, amik korábban semmi jelentőséggel sem bírtak, most mégis képesek voltak letarolni, lerombolni őt másodpercek alatt, újra és újra. A kis reménykedő mosolyok, mikor edzésről egyenesen hazament, a bizakodó csillogás a kék szempárban, hogy most vele marad, majd a csalódottság árnya a vonásaiban, az egész lényében, mikor valami átlátszó kifogással ismét lelépett a szeretőjéhez. Ott volt, szinte mindennap lejátszódott mindez a szeme előtt, akkor mégsem törődött vele, hiszen minek is tette volna, mikor magabiztosan hitte, hogy Aida mindig ott lesz neki, bármit is csinál. Most pedig már késő volt. 
A gondolataiból a megcsörrenő telefonja rántotta ki, amelyre rá se nézett, csak tovább vezetett. Két utcányira volt mindössze az otthonuktól és ahogyan az az elmúlt egy hétben is volt, egyre nehezebb volt a levegővétel, és amit sikerült is belélegeznie, végigégette a légcsövét és a tüdejét is. Mintha a feleségével együtt az oxigén is eltűnt volna, amitől csak még jobban fuldokolt és hiába akart lélegezni, egyszerűen képtelen volt rá, mintha az egész teste készült volna feladni a küzdelmet az életben maradásra. Sose érezte még ennyire senki hiányát, hogy fizikailag is megterhelje és nem is gondolta, hogy ez lehetséges lenne. Ugyan túl volt már korábban pár szakításon, volt, hogy őt hagyták faképnél, de azok gyerekszerelmek voltak, mindössze addig fájtak, amíg meg nem találta a következő meghódítandó lányt. Aida viszont egészen más lapra tartozott, a nagybetűs nő volt az életében, akit nem lett volna szabad elengednie, aki mellett meg kellett volna öregednie. 
– Mi a… – ingerülten kapta fel a telefonját, de nem tudta befejezni, mert a szavába vágtak. Döbbenten hallgatta a barátját, akitől szintén nem várt hívást, hiába voltak jó viszonyban, utoljára a válogatottság miatt társalogtak, ami nem mostanában volt. Aztán ahogy átjutott a gondolatain a női név, már hidegen hagyta, hogy mikor kereste utoljára Ramos és miért. 
…Aidát nem találjuk sehol. Az első géppel gyere haza! – Reagálni sem volt ideje, a hívás rögtön megszakadt, míg a fejében végtelenítve játszódott le az a két szó, hogy nem találják. A gondolatai csak ekörül forogtak, így kész csoda volt, hogy baleset nélkül érkezett meg a mélygarázsba, ami neki igazán fel se tűnt. Valami nagy bajnak kellett történnie, ha őt felhívták, mert abban szinte biztos volt, hogy már tudnak a szakításukról, ha ugyan minden apró részletről nem is, de erről egészen biztosan. 
Ekkor jutott el igazán az agyához, hogy miért is hívták haza, hogy nem tudják, hol lehet Aida, ami azonnal félelemmel töltötte el. Csak úgy sose tűnt el, ha másnak nem is, a bátyjának vagy a húgának mindig szólt, valamelyikőjük tudta, hogy hol keresse, ami miatt egyre biztosabbá vált benne, hogy valami baj történt a nővel. Persze bőven elég volt az is, amit ő tett vele, de legbelül érezte, hogy emiatt csak hazautazott Madridba és valakinél meghúzta magát, viszont, ha a családja se találja, akkor sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogyan azt képzelte. Villámcsapásként hasított belé a gondolat, hogy talán ártott magának a barna hajú… gyorsan lerázta magáról ennek a lehetőségét, félelmét, hiszen Aida ennél sokkal erősebb volt, sose tett volna ilyesmit, ebben biztos volt. 
Sietve ugrott ki a kocsiból, majd a riasztóval se törődve, egyből a lépcső felé rohant, miközben már az edzője számát tárcsázta. Egy percet se akart pazarolni, mert bármennyire is bizonygatta, hogy csak valami félreértés áll az egész mögött, ott volt benne a félelem, hogy téved. Ráadásul most a feleségét akarta választani, nem akart hezitálni, ahogyan azt korábban sokszor megtette. Jól akart cselekedni, mert ugyan ezzel semmit sem tud jóvátenni a korábbi bűnei közül, de nem akarta, hogy ismét ráragasszák a címkét, hogy cserbenhagyta a nőt. Nem volt idő habozásra, így amint meghallotta, hogy fogadják a hívását, köszönés nélkül hadarta el, hogy családi okokból haza kell utaznia, majd a választ se várta meg, csak megszakította a vonalat. Hidegen hagyta, hogy mit mondott volna neki az edző, akármi is volt az, elhatározta, hogy hazautazik az első géppel, amire jegyet kap. Későn ugyan, de már tisztában volt azzal, hogy Aidának mindennél és mindenkinél fontosabbnak kellett volna lenni, még a saját vágyainál is. Nem fog számítani, hogy most helyesen cselekedik, nem fog semmin se változtatni, azonban szeretett volna úgy reagálni, ahogyan azt mindig is kellett volna, ahogyan azt egy szerető férj tette volna. 
Kettesével vette a lépcsőfokokat, de még így se érezte azt, hogy elég gyorsan haladna felfelé. Tulajdonképpen már akkor is késésben lenne, ha éppen felszállni készülne vele a repülő, mivel a baj megtörtént, megakadályozni sehogy se tudja, azzal hónapokat elkésett. Ennek megfelelően nem akart több értékes időt pazarolni, minél előbb haza akart jutni, hogy megkeresse Aidát és biztonságban tudja. Nem foglalkozott a valószínűsíthető ténnyel, hogy ő az utolsó ember a bolygón, akit látni akar a nő, egyszerűen csak az lebegett a szeme előtt, hogy szükség van rá, hogy mellette kell lennie bárhogyan is fog reagálni a felbukkanására. Bármi is lesz, tudta, hogy nem maradhat Milánóban, hogy ott kell lennie és most semmi sem tántoríthatja el, még a könnyebb, egyszerűbb út kecsegtető lehetősége sem. 
Felérve az emeletre, elővette zsebéből a kulcscsomóját, aztán megkeresve a bejárati ajtóét, hogy ezzel se kelljen feleslegesen időt pazarolnia, haladt tovább, de ahogy felemelte a tekintetét, megtorpant. A lakása előtt ott állt a szeretője, aki amint észrevette, a szokásos csábító mosolyával indult meg felé. Teljesen leblokkolt a jelenlététől, hiszen korábban nem egyszer elmagyarázta, hogy nem akarja az otthona közelében tudni, mint ahogyan azt az utolsó találkozásuk alkalmával is elismételte. A csábítás sem hatott rá, teljesen hidegen hagyta, vágy helyett egyedül csak dühöt érzett, legfőképp maga iránt, mert minden, ami az elmúlt napokban történt az ő hibája volt, az ő gyengesége. 
– Azt hittem, hogy már sose érsz haza! Miért nem vetted fel egyszer sem, amikor hívtalak? – Kissé szemrehányó volt Melissa hangja, a tekintetéből sütött a méreg, amit a vonásai nem tükröztek. Ugyanúgy mosolygott, ugyanúgy ringatta a csípőjét, amivel máskor nagyon hamar elbűvölte, most viszont hiábavaló volt minden próbálkozása, mert egyedül az volt a fejében, hogy minél előbb meg kell tőle szabadulnia. Sokkal fontosabb dolga van, mint a szeretőjével csevegni. – Hiányoztál édesem. 
– Mondtam, hogy sose gyere ide. – Tért ki a felé nyúló kéz elől. Nem is törődve vele tovább, egyszerűen kikerülte és az ajtóhoz lépve, már dugta is a zárba a kulcsát. 
– Ne merészelj faképnél hagyni Fernando! Én nem… 
– Nem érdekel Melissa! Menj és keress más idiótát, mert rám már nem hatnak a trükkjeid. – Egy pillanatra sem ingott meg az elhatározásában, nem engedett a gyenge énjének, amely most is sokkal szívesebben választotta volna a menekülő útvonalat, amit az angol nő jelképezett. Hátra sem nézett, csak kinyitva az ajtót, belépett, majd ugyanígy csapta be maga mögött, hogy a szőkének esélye se legyen közbeavatkoznia. Sokkal fontosabb dolgai voltak, még jegyet is foglalnia kellett, nem volt felesleg ideje, még másodpercei sem, amit másra fecsérelhetett, egyedül Aida számított, más nem. Az se érdekelte igazán, hogy milyen következménye lesz annak, hogy kidobta az angol nőt, a legrosszabb már megtörtént vele, mikor végleg elhagyta a felesége. 

*** 

Frusztráltan parkolt le az ismerős ház előtt, miközben a gondolatai egyfolytában a neje körül kavarogtak. Előző nap már nem sikerült jegyet foglalnia egyetlen Spanyolországba induló járatra sem, így majdnem huszonnégy órát kellett vesztegelnie Milánóban, miközben Aidáról még mindig nem volt semmi hír sem. Többször próbálta hívni, amivel természetesen nem jutott semmire, ami meg se lepte, valószínűleg le is tiltotta a számát. Ennek megfelelően egyre jobban növekedett benne a félelem, hogy későn fogják megtalálni, hogy megtörtént az újabb baj, amiről ők még semmit sem tudnak. Emiatt sem foglalkozott azzal, hogy mennyi közlekedési szabályt hágott át útközben, hogy hány csekk fog érkezni majd napok múlva, csak arra koncentrált, hogy minél előbb eljusson első céljához, ahol több információhoz juthat végre. 
Kiszállva a bérelt kocsiból, egyenesen a kapuhoz sietett, ahol megnyomta a kaputelefon gombját és szinte azonnal, kérdezés nélkül engedték be. Az utolsó beszélgetésük során kiderült, hogy igazán még abban se voltak biztosak, hogy mikor ment el tőlük a barna hajú, tegnap reggel már ki volt hűlve az ágy, amiben aludt és azóta hiába próbálták elérni vagy megtalálni, sikertelenül jártak. Ugyan volt néhány elképzelése, hogy hol fogja kezdeni a keresést, mégis idevezetett az első útja, mert tudni akarta, hogy mi történt, de legfőképp azért, mert élt benne a remény, hogy már ott fogja találni Aidát. Fogalma sem volt, hogy mi lesz akkor, ha ez valóban így lesz, hogyan fog reagálni a jelenlétére, vagy hogy ő egyáltalán mit fog tenni. Tanácstalan volt, hogy mi lenne a megfelelő viselkedés a részéről, mivel legszívesebben magához láncolta volna és könyörgött volna neki, hogy adjon egy utolsó esélyt, egy újat, amivel élni is fog. 
– Szi… – nem tudta befejezni, Sergio nemes egyszerűséggel behúzott neki egyet jobbal, amint feltárult az ajtó. Ilyen fogadtatásra nem számított, így hátratántorodott és nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy elveszítve az egyensúlyát, a földön landoljon. Döbbenten bámult az előtte állóra, aki olyan könnyedséggel fordult a mögötte megjelenő nőhöz, mintha az imént semmi sem történt volna. 
– Így gondoltad? 
– Legalább még egyet megérdemelne, de azt majd megkapja Nolótól. Te meg ne csak bámulj itt, hanem menj és keresd meg Aidát! Már mindenhol kerestük, az összes kedvenc helyét bejártuk, de semmi… az ő állapotában nem jó, ha egyedül van. – Meg se tudott mukkanni, főleg az utolsó pár szót hallva, ami semmi jót se ígért. Nem tudott meg többet, nem tudta, hogy mi váltotta ki a neje eltűnését, azonban érezte, hogy mást nem is fog tőlük hallani. Nem volt értelme tovább maradni és tétlenkedni. – Ha még jobban összetöröd, esküszöm, hogy egy életre tönkre teszlek! Ezt jobb, ha észben tartod. – Nem reagálva semmit, csak megfordult és elindult a nyitva hagyott kapu felé. Pár méter megtétele után mégis megállt, mikor Zara utána szólt. – És Fernando… most az egyszer egyedül rá gondolj, ne magadra. – Szinte lyukat égetett a sógornője tekintette a tarkójába és bármilyen nehéz is volt, végül szavak nélkül távozott. Akármilyen nehéz is volt, kénytelen volt beismerni magának, hogy igaza van a másiknak, mert hiába kérte ki mindig Aida véleményét, ő mindig úgy válaszolt neki, hogy az rá nézve kedvező legyen. Számára sose volt kérdés, hogy ki foglalja el az első pozíciót a fontossági sorrendben. 
Összepréselt szájjal indult meg újra, miközben mér kezdett is égni az arca ott, ahol az andalúz megütötte. Különösebben nem törődött ezzel, mivel tisztában volt vele, hogy többet érdemelne, hogy a bátyjuk majd gondoskodni fog arról a többről, ha valahol összefutnak, ami viszont még ezek után se lesz elegendő ahhoz, hogy egy kicsit is átélje mindazt, amin Aida keresztülment. Nem ilyen házasságot, társat érdemelt, sokkal jobban kellett volna vele bánnia, törődnie. Azonban minderre már túlkésőn ébredt rá, akkor, amikor már semmit sem tehet a szörnyű pusztítás ellen, csak a maradványokat szemlélheti. 
Tanácstalanul ült be a volán mögé, hirtelen nem is tudta, hogy hol kezdje a keresését, végül a megérzéseire hallgatva, a központ felé vette az irányt. Amikor még Madridban éltek és minden rendben volt a kapcsolatukban, sok időt töltöttek a szabadban, nem egy eldugott helyet ismertek, ahová elbújhattak a rajongók elől, ahol csak egymásra figyeltek, vagy ahová kisétált a barna hajú a veszekedéseik után, hogy kiszellőztesse a fejét. Reménykedett abban, hogy ahogyan régen is mindig, most is meg fogja találni, hogy egy kis időre a régi önmaga lehet, aki mindent elkövetett azért, hogy megbocsájtson neki a lány, hogy felvidítsa, hogy újra mosolyogni lássa és ismét béke legyen közöttük. Talán szerencséje lesz és valamit jóvá tehet, de ahhoz először muszáj megtalálnia őt. 

Frusztráltan csapta be maga mögött az autó ajtaját és ugyanígy indult el a park felé, ami az utolsó reménye volt, mert eddig sehol sem találta meg a feleségét. Minden egyes sikertelen hellyel egyre reményvesztettebbé vált, míg egyre jobban elhatalmasodott felette az érzés, hogy valami rossz vár rá, sokkal rosszabb, mint az üres lakás napokkal korábban. Mindezt pedig a még mindig kikapcsolt mobil, amit számtalanszor hívott az elmúlt órákban, csak alátámasztotta ezen gondolatát. Szeretett volna minél előbb rátalálni, hogy ne legyen egyedül kint olyan későn, hogy vele legyen és talán azt is megtudja, hogy mi az, ami miatt rá volt szüksége a nőnek. Szét se nézve sétált be a kovácsoltvas kapun, nem törődve azzal, hogy egyre többen figyeltek fel rá, hogy máris sutyorogni kezdtek, csak haladt előre, míg egyre inkább aggódott és azt érezte, hogy elkésett. 
Szinte már rohant az egyik kacskaringós ösvényen, folyton körbe kémlelve az egyre jobban besötétedő környezetben, hátha észreveszi valahol az ismerős alakot. Egyre jobban eluralkodott rajta a kétségbeesés, az agya már azon dolgozott, hogy hol máshol kereshetné, ahol eddig még nem tette, hogy talán ideje lenne bevonni a keresésbe a rendőrséget, mikor jó pár méterre maga előtt, egy félreeső padon megakadt a tekintette az ott, mozdulatlanul üldögélőn. Távol volt, ráadásul oldalt neki, mégis tudta, érezte, hogy Aida az, hogy végre megtalálta. Ugyanabban a tempóban közeledett felé, aztán mégis lelassított, mivel nem akarta lerohanni, megijeszteni és valójában fogalma sem volt, hogy mit mondhatna neki. Eddig végig arra összpontosított, hogy minél előbb meg kell találnia, látnia kell, hogy kívülről nincs vele semmi baj, arra viszont egyáltalán nem gondolt, hogy mi lesz akkor, ha megtalálja, mit fog tenni vagy mondani neki. 
– Aida? – Látta, hogy meglepve kapja fel a fejét a hangjára és ugyan a tekintetét eltakarta a napszemüveg, de tudta, hogy semmi jóra nem számíthat, hiszen hosszú másodpercek óta állt ott mielőtt megszólalt volna és addig semmi reakció nem érkezett a részéről. Szótlanul nézte, miközben feltámadt a szél, a hideg áramlattól ugyan megborzongott a nő, de semmi jelét nem adta annak, hogy bármelyik pillanatban elmenekülne a jelenléte miatt. Elé lépve, könnyedén guggolt le, majd lassan nyúlt a felesleges napszemüvegért, amiben legnagyobb meglepetésére nem akadályozták meg. Megrémült attól az ürességtől, amit a kék szempárban látott, amivel eddig csak egyetlen egyszer találkozott, mikor berohanva a kórházba az a hír fogadta, hogy elveszítették az első babájukat… mégsem volt ugyanaz, akkor látott némi életet a tekintetében, most azonban olyan volt, mintha meghalt volna belülről. Még akkor se volt ilyen, mikor beszélni akart vele a milánói lakásuk nappalijában vagy amikor megakadályozta a távozásban és kérlelte, hogy maradjon vele. Fogalma sem volt, hogy mi történhetett azóta, hogy mi lökhette abba az állapotba, amiben már az se érdekelte, hogy ő ott van a közvetlen közelében. Nem szólalt meg, nem állt fel és hagyta faképnél, épp csak pislogott és merőn nézett rá. – Mi történt? 
– Zara terhes. – Hosszú percek teltek el, mire halkan, rekedten elsuttogta azt a két szót, amelyek az eltűnése óta az első kiejtett hangok lehettek az ajkán, amelyekből csak úgy üvöltött a fájdalom. Azonnal megértett mindent, hogy ez volt neki az utolsó csepp, amit el tudott bírni, hogy emiatt távozott egyetlen szó nélkül és ezért nem adott senkinek se semmi életjelet magáról. Némán néztek egymásra, miközben az egész világ megszűnt létezni, csak ők ketten voltak. Egy apró fájdalom jelent meg a szívében, mely másodpercről másodpercre egyre intenzívebb és nagyobb lett, egyre jobban bekebelezte a testét és sejtről sejtre kezdte el megölni. Mégis figyelmen kívül hagyta, neki már nem volt joga ahhoz, hogy segítséget kérjen ezzel szemben, vagy átadjon valakinek abból. Egyedül hagyta Aidát a kórházban hónapokkal ezelőtt és mindenről megfeledkezve élte a kis hamis életét, ami miatt most tétlenül kell hagynia, hogy a fájdalom feleméssze belülről, míg a vele szemben ülőért a tőle telhető legtöbbet kell megtennie. – Én, nem… 
– Sss, nincs semmi baj! – Ült fel mellé a padra, majd szorosan az ölelésébe vonta, miközben érezte, hogy szinte azonnal belé kapaszkodik, hogy a törékeny testet rázza a könnytelen zokogás. Igazi rohadéknak érezte magát, amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok, hogy csak most kezdte el felfogni, hogy mennyit szenvedett magában, egyedül az a nő, aki sokkal több volt, mint a felesége. Érezte, hogy annyi hónap után megindulnak a könnyei, hogy végig égetik a szívét és a lelkét, ami mégis parányi tűszúrás volt ahhoz képest, mint amit az a tény okozott, hogy így kell látnia a mindig erős és magabiztos Aidát, akin képtelen segíteni, mert már túl késő volt bármihez, már túl késő volt észhez térnie. – Itt vagyok kicsim… most nem foglak egyedül hagyni. Itt vagyok Aida.