2020. február 17., hétfő

0003. Őszi zivatar - Prológus



Már a tegnapi nap folyamán szerettem volna megosztani az Őszi zivatar nyitányát, viszont hosszas szervezkedés után végre sikerült eljutnunk moziba. Előtte ugyan volt némi szabadidőm, azonban igazság szerint péntek óta a lapotom közelébe sem jöttem, így pedig igazán nehéz lett volna megosztani a fejezetet. De, ami késik az ugye nem múlik, így itt is lenne a Prológus, amit egy picit átfogalmaztam pár helyen. Talán nem is lett olyan észrevehető azok számára, akik korábban már olvasták. 

Nos, nem is húznám tovább az időt. Az 1. fejezet a hétvégén biztosan érkezni fog időben, de addig is kellemes olvasást kívánok a Prológushoz!
Őszi zivatar – Prológus

Vihar előtti csend 
(Első megjelenés: 2015. szeptember 05.)

Melissa Williams 

Óvatosan húzta fel a gondosan kiválasztott combharisnyát, miközben tudta jól, hogy a férfi egy pillantást sem fog rá vetni és finomkodni sem fog, amikor megszabadítja tőle, mégis hatni akart rá a drága fehérneművel. Tisztában volt azzal is, hogy a kis ujját se kellene megmozdítania ahhoz, hogy elcsábítsa, ennek ellenére minden egyes este hosszú perceket áldozott arra, hogy készülődjön, mivel nem akarta, hogy akár egyetlen pillanatra is lankadjon az érdeklődése. Az pedig kifejezetten simogatta a lelkét és az önbizalmát is, hogy egy újabb fényes győzelmet tudhat a magáénak a feleségével szemben. 
Félre söpörve begöndörített haját a nyakából, befújta magát a focistától kapott parfümmel, szándékosan többet használva, hogy az édes, élénk illet – amit nem is kedvelt annyira – jól érezhető legyen még akkor is, amikor hajnalban majd haza ér. Minden alkalmat igyekezett megragadni, hogy éreztesse a másik nővel, a riválisával, hogy veszélyben van a kényelmes helye, hogy nemcsak egy potenciális versenytársat kapott az ő személyében, hanem valaki olyat, aki meg tudja mindazt adni a focistának, amit otthon már rég nélkülöznie kellett. Ugyan csak egy kalandnak indult az egész, pár szenvedélyes órának, mostanra azonban már mindent akart, amit csak elvehetett a barna hajú nőtől. Vágyott a csillogásra, luxusra és arra a figyelemre is, ami így az övé lehetne, hiszen ő minden létező dolgot megtett már ezért, míg a másik csak ült a babérjain és egyáltalán nem élt a lehetőségeivel. Azzal pedig végképp nem foglalkozott, hogy ott volt ő, a szerető, akihez már hónapok óta járt a férfi, hogy lassan minden estét vele töltött. Emiatt is érezte egyre jobban nyeregben magát, mert minden csak azt jelezte előre, hogy hamarosan az ölébe fog hullni az, amire annyira vágyott. 
Szőke hajába túrva, mosolyogva pillantott végig a tükörképén, a vékony alakján, amiért megdolgozott, a szexi fehérneműén, miközben már tud is, hogy egy újabb mozgalmas este elébe néz és talán most végre sikerül maradásra bírnia is a játékost. Nem értette, hogy miért siet annyira haza minden alkalommal, miért hagyja magára őt, mikor csak azt hallotta, hogy már annyira elhidegültek egymástól, hogy el se kell játszania, hogy vágyik a feleségére, hogy egy tucatnyi csoda sem segítene a házasságukon. Dühítette a helyzet, mert ugyan nem volt szerelmes a férfiba és tudta jól, hogy ez később sem fog változni, ennek ellenére azt akarta, hogy ő legyen minden gondolatában, hogy ne akarjon kimászni az ágyából. Ráadásul még az is ott volt, hogy nem igazán habozott, amikor alig két hete felhívta és arra kérte, hogy utazzon Milánóba, gondolkodás nélkül összepakolt és felült a repülőre. Ugyan az ágyban nyújtott teljesítményével igyekezett ezt meghálálni a labdarúgó, ahogyan a különböző ajándékokkal is, arra azonban még ezek után sem tudta rávenni, hogy elindítsa a válópert. Hiába csavarta az ujjai köré, hiába őrjítette meg szex közben, még mindig sokkal jobban ragaszkodott a nejéhez, mint hozzá. Értetlenül állt az egész előtt, hiszen ennek nem így kellett volna lennie, már rég ki kellett volna dobnia a nőt és őt hazavinni magához, megmutatni a világnak, hogy egy sokkal csinosabb nőt talált maga mellé. Talán csak a sajnálat tartotta még össze azt a kapcsolatot, de ez őt teljesen hidegen hagyta, nem érdekelte, hogy miken mentek át korábban, ő csak be akart költözni a fényűző lakásba, a férfival mutatkozni a nyilvánosság előtt, tudni, hogy már csak ő van. Szeretett volna végre minden emléket kiírta róla, hogy egyedül csak ő legyen mindenki fejében, ha a csatárról beszélnek. 
Belebújva a mélykék selyem köntösbe, apró bólintással nyugtázta a látványát, miközben tudta, hogy semmire sem fog nemet mondani neki a játékos, hogy akár csak a többi férfi, ő sem lesz képes levenni róla a szemét és a lábai előtt fog heverni. Emiatt érezte azt, hogy már csak pár éjszakát kell eltöltenie az aprócska garzonban, mert hamarosan meg fog törni az ellenállás és nem kap több elutasító választ. Akkor majd megkönnyebbülve dőlhet hátra a kiérdemelt luxusban, az új életében, míg mosolyogva fogja nézni, hogy teljesen megsemmisülve és szégyenülve távozik a barna hajú nő, akiről aztán hamar meg fog feledkezni mindenki. 
– Élvezd ki az időd Aida! Hamarosan mindened az enyém lesz és te csak Fernando elhasznált rongya leszel… 

Aida Martínez 

– Kicsim nem láttad az új órámat? Fogalmam sincs, hogy hová tettem le. – Nem akart megszólalni, segíteni sem akart az említett tárgy megkeresésében, hiszen tudta jól, hogy valójában hová igyekszik olyan izgatottan a férje, kihez. Csendesen állt az éjszakai fényeiben tündöklő városra néző, egész falat beborító ablak előtt, míg igyekezett tudomást sem venni a torkát szorító könnyekről, vagy azokról a mérgező gondolatokról, amelyek szinte már minden percben kínozták. Egészen addig reménykedett abban, hogy most végre együtt töltik az estét, hogy talán együtt mozdulnak ki otthonról, amíg nem jelezte a telefonja az új üzenet érkezését és nem látta meg a már gyűlölt mosolyt, ami csak az újabb kudarcát dörgölte az orra alá, amiből tudta, hogy ismét magányosan marad a lakásban. 
– A gardróbban hagyta, a cipős komódon. – Nem érdekelte, hogy hallja-e vagy sem, teljesen hidegen hagyta, hogy megtalálja-e azt a vacak karórát. Esze ágában sem volt hátrapillantani, amikor besétált a hálóba Fernando, semmi szüksége nem volt arra, hogy szembesüljön azzal, hogy mennyire izgatott egy másik nő miatt, hogy ő ennek a negyedét sem tudja már elérni nála. Hitt abban, hogy a kölcsönbeadással és a költözéssel eltűnik az életükből a harmadik személy, hogy valahogyan sikerül visszatalálniuk egymáshoz, hogy meg tudják oldani a problémáikat, de mindössze két hétnyi nyugalmat, békét és reményt kapott. Ennyi idő jutott neki, ennyi volt arra, hogy tegyen valamit a házasságukért, ráadásul a csatár figyelmét sem tudhatta a magáénak, ami csak még tovább nehezítette a helyzetét. Mindez pedig csak arra volt elegendő, hogy egy picit fellélegezzen, hogy úgy érezze, hogy ismét kettesben vannak és nincs ott velük az a másik nő. A létező összes trükköt bevetette, hogy visszahódítsa a férjét, hosszú órákat töltött az edzőteremben, a legdögösebb fehérneműkkel tért haza a vásárlásból és hagyta őket szem előtt, vagy a kedvencével várta haza, de mindhiába. Ezen az estén is végig fogja nézni, ahogyan kisétál a bejáraton, míg ő ott marad a lakásban egyedül. Talán épp itt volt már az ideje annak, hogy szembenézzen a tényekkel és elfogadja, hogy menthetetlenül tönkrement a házasságuk. Tisztában volt azzal, hogy árral szemben úszik, hogy valószínűleg Fernando észre sem veszi azt, hogy ő még vágyik a közelségére, az érintésére, hogy szüksége lenne rá, a jelenlétére. Egyszerűen csak hagyta neki, hogy újabb sebeket ejtsen a szívén, ami már így is jócskán meg volt tépázva. Bármennyire is fájt ez, vállalta a következő ezernyi vágást is, mintha nem számítana, hogy mennyit árt neki a másik és talán valahol nem is számított már. 
– Nem tudom, mikor lesz vége a vacsorának… feküdj le nyugodtan, nem kell megvárnod. – Állt meg mögötte Fernando, majd arcon puszilta és rögtön el is húzódott. Nem mondott többet, nem kérdezte meg, hogy vele tart-e arra az állítólagos vacsorára, csak elment és ismét magával vitte egy pici darabkáját, amit már sosem fog visszakapni. 
– Én is szeretlek – suttogta maga elé, miközben hallotta, hogy becsapódik a távozó után a bejárati ajtó. 
Lassan indultak meg a könnyei, melyek másodpercek múlva már úgy záporoztak végig a bőrén, mint az őszi zivatar, amelyek még így sem voltak képesek arra, hogy elmossák a fájdalmát a lelkéből, az egész testéből. Haldoklott odabent, belülről emésztette fel a kialakult helyzet, lassan, amitől csak még jobban, még tovább szenvedett. Emiatt sem vehetett észre mindebből semmit a játékos, emiatt viselkedhetett úgy, mintha minden rendben lenne, mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne a kapcsolatukban. Ez a gondtalan színjáték okozta a legnagyobb sebét, ennek köszönhetően tudta egyre nehezebben magára aggatni a boldog feleség szerepét, emiatt kezdett el megrepedezni a maszkja. Szinte már minden energiáját felemésztette a minden napos előadás, miközben egyre inkább azt érezte, hogy lassan tényleg itt a vége, a függönyök összezárulnak úgy, hogy semmi se változik, semmi se lesz a régi. Mégsem volt képes arra, hogy még a befejezés előtt kilépjen az egészből, hogy feladjon mindent és elfogadja a bukását, hiába szenvedett már annyit. Mindezek ellenére is képtelen volt arra, hogy elhagyja a férjét, az ő Nandóját. 
Gyűlölnie kellett volna és nem élni tovább a tagadásban, de minden tette és hibája ellenére is ugyanolyan szerelmes volt a férfibe, mint évekkel korábban. Tudatában volt annak, hogy mindenki bolondnak és szánalmasnak fogja tartani, amint kiderül az igazság, mert örökre nem tudják titokban tartani, hogy hónapokkal ezelőtt mit veszítettek el újra, hogy az egyikőjüknek már volt valakije. Azonban még ennyi keserves hónap után sem akarta elfogadni, hogy mint nő és feleség elbukott, hogy nem tudta megadni azt, amire a férje vágyott, amire ő is vágyott. Sokkal könnyebb és egyszerűbb volt szemet hunyni a valóság felett, elfordulni az igazság elől és elhinni, hogy Fernando ezen az estén is a csapattársaival fog találkozni és nem a szeretőjével, akit szinte már minden nap meglátogatott. 

Fernando Torres 

Kiülve az ágy szélére, sóhajtva hajtotta le a fejét, majd a tarkóján összekulcsolva az ujjait, csak meredt maga elé. Az undor és az önutálat viaskodott egymással a fejében, miközben újra a szívébe hasított a felismerés, hogy valami értékeset dobott el magától pár percnyi megkönnyebbülésért cserébe. Mindezzel pedig csak tovább növelte az elkövetett hibáiról szóló listát és a bűntudatát is, bármilyen nevetséges is volt ez még gondolatban is. Gyűlölte magát, ahogyan a nőt is, aki épp puhán érintette meg a hátát, ő mégis úgy ugrott fel a matracról, mintha égette volna az érintése. Mindennél jobban szerette volna azt hinni, gondolni, hogy nincs szüksége Melissára, hogy nélküle is túl tudja élni a napokat, azonban bármikor azt látta a feleségén, hogy szüksége lenne rá, vagy eszébe jutott, hogy mi történt pár hónapja, elgyengült és rögtön tárcsázta is a szőkeséget. Nem érzett az angol nő iránt semmit sem, nem volt olyan a kapcsolatukban, amit meg lehetett volna szeretni, amit ne gyűlölt volna igazán, egyszerűen csak kihasználta, ami kölcsönös volt bennük. Tudta jól, hogy milyen valójában, hogy mi lapul a csábító mosoly mögött, hogy ha többre vágyna szexnél, akkor azt nem nála kellene keresnie. Valójában a testi kielégülésen kívül semmi másért nem járt a szőkéhez. Ha mégis többre vágyott volna, akkor azt egy olyan nőnél keresné, mint amilyen a neje is volt, akinek már rég nem tudott a szemébe nézni és őszintén beszélni hozzá. 
Ami egy kapcsolatban elromolhatott, az náluk tönkrement, hűtlen volt és egyik hazugsága követte a másikat, míg már ő maga sem tudta, hogy mi igaz abból, amit mond vagy tesz. Azt se hitte már, hogy akár csak egyetlen egy őszinte szava vagy cselekedete lenne-e a felesége felé. Mindezek ellenére is tudta, hogy Aida még mindig szereti, hogy most is hazavárja bármilyen érthetetlen is volt ez a számára. Már rég el kellett volna hagynia, mert nem érdemelte meg, hogy maradjon, hiszen neki esze ágában sem volt ezt megtenni, hiába jutott többször is az eszébe. Túl önző volt ehhez és azzal egyáltalán nem foglalkozott, hogy neje megérdemelné ezt, hogy végre szabad legyen és megtalálhassa azt a valakit, aki szeretni tudja és boldoggá is teszi. 
– Nem maradsz éjszakára? – Karolta át hátulról a mellkasát a nő, miután felegyenesedett és megigazította a felhúzott alsónadrág derekát. Nem érte váratlanul a kérdés, amióta Milánóban volt a szőke, minden távozása előtt feltette ezt neki, így már semmi meglepetést sem okozott, ahogyan az erre adott válasza sem. Bármiért is kötött ki szinte mindig Melissánál, arra még így is képtelen volt, hogy az egész éjszakát vele töltse, hogy ne menjen haza Aidához és ne mellette aludjon el, legyen ez bármilyen undorító és mocskos. – Majd reggel kitalálunk valami sztorit, amit beadhatsz otthon. Különben sem hiszem, hogy feltűnne a feleségednek, ha nem töltenéd az estét… 
– Nem lehet. – Zárta rövidre újfent ezt a beszélgetést. Nem volt kíváncsi arra, hogy mivel akarta volna folytatni a nő, egyszerűen nem érdekelte és igazság szerint igyekezett csak annyit beszélni vele, ami feltétlen szükséges volt ahhoz, hogy fenntartsák a viszonyukat. Ezen az estén is egyedül csak azért volt nála, hogy a testébe feledkezzen, temetkezzen és nem a felesleges csevegésért. Az se érdekelte, hogy mit gondol erről a másik, hogyan érzi magát ettől, hiszen tudta jól, hogy minden lépését jó előre megtervezi és semmit sem tesz ok nélkül. Mindez csak őt minősítette, hogy belement egy ilyen kapcsolatba és a neje orra előtt csinálta ezt, aki eddig nem vett észre semmit sem, vagy legalábbis még burkoltan sem ejtett el egyetlen célzást sem. Valahol már szeretett volna kilépni ebből a viszonyból, kiszabadulni az egyre jobban köré fonódó hálóból, ennek ellenére most sem mondott erről semmit, csak kifordult a szorításból és folytatta az öltözködést. 
A napnál is világosabb volt, hogy megváltozott és nem az előnyére, hogy az lett belőle, aki sose akart lenni. Mostanra már ő is csak egy volt azon focisták közül, akik annyira beképzeltek voltak, annyira el voltak telve magukkal, hogy szeretőt tartottak a feleségük mellett, mert megengedhették maguknak és közben bele sem gondoltak abba, hogy ezzel milyen károkat okoznak. Olyanokat, amelyeket sose tudnak majd helyre hozni vagy kijavítani, amit bármennyire is akarnak majd, esélyük sem lesz rá. Mindemellett még azt is érezte, hogy a hazugságaival és a távozásaival megöli azt a nőt, aki nem is olyan rég még az egész világot jelentette a számára, most viszont csak bántotta. Hónapokkal korábban megszegte már minden ígéretét, fogadalmát, aminek köszönhetően a kék szempár napról napra egyre fakóbbá vált, hosszú ideje nem csillogott már úgy, ahogyan az még élt az emlékei között. De még ez a felismerés sem volt elég ahhoz, hogy véget vessen a küszködésnek, a szenvedésnek, hogy elhagyja, inkább továbbra is önző volt. Nem lett volna képes arra, hogy megmagyarázza, miért nem vett véget a házasságuknak, hogy miért ragaszkodik annyira és miért nem írja alá a válóperes papírokat, amelyek már hetek óta nála voltak. Nem volt semmi épkézláb indoka arra, hogy miért nem engedi el, csak a tény, hogy mindezek ellenére is azt akarta, hogy mellette maradjon Aida. 
Csendben rakta el a telefonját a zsebébe, ami akkor eshetett ki onnan, amikor megszabadította a nadrágjától az angol nő. Felé fordulva már épp meg akart szólalni, mikor meglátta a meztelen testet, ami tőle csak egy kartávolságra volt. Nem tudta megállni, hogy ne mustrálja végig, hogy ne essen bele újra a csapdába, amit Melissa mindössze egy számító mosollyal konstatált. Azt nem tudta tagadni, hogy gyönyörű és szexi volt, hogy vonzotta minden porcikája, hogy a többi férfihoz hasonlóan ne kívánta volna meg ő is. Egy része nagyon szívesen nézte a testét, főleg minden felesleges ruhadarab nélkül és ez a nővel is töltötte volna az este hátralévő részét is, teljesen megfeledkezve arról, hogy a neje otthon van. Azonban ez a darabkája is elismerte azt, hogy amint a szemébe néz, minden vágya elillan, mivel ott csak dicsvágyat, a pénze és a hírneve iránti érdeklődést látja, hogy akkor már semmi vonzót nem talál benne. Még szikrája sincs meg benne azoknak a dolgoknak, amik neki fontosak voltak, amik számítottak, ennek a nőnek ő csak egy eszköz volt, hogy feljebb jusson a ranglétrán, semmi több. Egyedül Aidától kapta meg még most is a hitet, a szerelmet, a biztonságos, nyugodt légkört és otthont, amit ugyan már rég nem érdemelt meg, de gondolkodás nélkül elvette, kiélvezte. Hiába nem tudott a szemébe nézni, hiába nem tudott a feleségeként gondolni rá, hiába nem volt több egy csalónál ő, még mindig Aida volt az, akihez valami mindig haza vitte, aki mellett nyugovóra akart térni. A spanyol nő volt az, aki szinte minden vágyát és álmát teljesítette, amit valaha is akart… és mindennél jobban akarta, hogy azt mondhassa, hogy nincs egy olyan se, ami beteljesületlen maradt. Akkor most egészen biztosan nem a szeretője ágyából mászott volna ki, hanem a feleségével közösből, sőt talán ott sokkal tovább is maradt volna, egy pillanatra sem hagyta volna el. 
– Mit szólnál hozzá, ha kimennék a szombati mérkőzésedre és utána megvacsoráznánk valahol? Az este további részét meg megbeszélnénk közben. – Karolta át újra a nyakát, miközben teljesen hozzá simult és dörgölőzött, érzékien a szájába suttogva minden szavát, hogy még tovább ingerelje. Általában, amint lezavarták a szokásos meneteiket, távozni is akart a karmai közül, ez pedig most sem volt másképp, ahogyan az sem, hogy ezen a lakáson kívül nem akart vele sehol se találkozni vagy összefutni. Kölcsönösen kihasználták egymást, ezzel mindketten tisztában voltak, amin nem akart változtatni és annak még a gondolatával sem akart eljátszadozni, hogy valahogy Aida közelébe férkőzik a szeretője. Megérdemelte azt, hogy lebukjon és ezért elhagyja, azt azonban már nem akarta, hogy Melissa belevájja a körmeit és még több fájdalmat okozzon neki. Tudta jól, hogy nem hagyná szó nélkül a találkozást a szőke, hogy mosolyogva árulná el, hogy kicsoda is ő, amitől valószínűleg végleg darabokra törne a neje a lelkével együtt. 
– Eszedbe ne jusson kijönni a stadionba! Nem akarlak a közelében tudni se szombaton, se máskor. – Hámozta le magáról a nő karját, majd nem is törődve a tekintetében látott haraggal, kisétált a hálóból. Minden egyes távozáskor átkozta a napot, amikor megismerkedett Melissával, de legfőképp azt, hogy túl gyenge volt és az a lehetőség fel se merült akkor benne, hogy szembenézzen az újabb szörnyűséggel Aidával együtt. Emiatt is lett volna itt az ideje annak, hogy végre elfogadja a kudarcát, hogy nemcsak férjként, hanem férfiként is csődöt mondott. Ugyan lassan ez minden gondolatát átitatta, a súlya nyomta a vállát, mégis félt szembenézni azzal, hogy mit tett a feleségével, miközben azt is tudta, hogy nem fordíthat örökre hátat az igazságnak. – Egy ideig most nem jönni. Majd én foglak kereslek. – Hátra sem nézve, hogy hallja-e a nő a szavait, kinyitotta a bejáratot és köszönés nélkül távozott. Pocsékul érezte magát, ahogyan szinte mindig és nem a mondandója vagy a hűvös viselkedése miatt. Sokkal inkább az egyre elkerülhetetlenebb vallomás miatt, ami már jó ideje a feje felett lógott és tudta, hogy már nem húzhatja sokkal tovább, bármennyire is félt, rettegett attól, hogy mi mindent fog ez okozni az életükben. – Bárcsak meg tudnál bocsájtani nekem mindenért édesem…

2020. február 9., vasárnap

0002. Őszi zivatar

Nos, hogy végre végeztem a vizsgaidőszakkal, van időm a tanuláson kívül másra is, így miután sikeresen kipihentem magam, idejét láttam annak, hogy elkezdjem kihasználni, hogy újra van időm. Ahogyan korábban már említettem, egy korábbi történetemmel kezdtem el foglalkozni és ez nem lenne más, mint az Őszi zivatar, amire talán néhányan már az oldal designjából is rájöhettek. Természetesen nem ez lesz az első publikálása, annak idején még külön, saját blogon kezdte meg a pályafutását és ott be is fejeztem, majd ezt is utolérte az átfogalmazom, újraírom, mert megváltoztam és komolyodtam nevű vírus. Ennek köszönhető, hogy anélkül vettem vissza az íróasztalomra, hogy a második, egyben záró részét, a Tavaszi záport egyáltalán megírtam volna. Aztán persze nem lett az egészből semmi, hiszen jött a korszak váltásom, miszerint én ezt az egészet magam mögött fogom hagyni és valami újban fogom kipróbálni magam. Ez egészen tavaly őszig így is volt, addig, amíg az a bizonyos valaki, akit az előző bejegyzésben is megemlítettem, vissza nem tért a gondolataimba és azóta vissza is foglalta a korábban őt megillető trónt, és köszöni szépen, jól érzi magát ott, ahol éppen van. Az is neki köszönhető, hogy az első történet, amit meg fogok osztani a blogon nem egy vadi új irományom lesz, hanem valami régi.

A NaNoWriMo előtt és alatt is sokat foglalkoztam az Őszi zivatar alapjaival, most tényleg úgy érzem, hogy logikailag rendben fel van építve a cselekmény, hogy nincs benne semmi hatalmas buktató, ami amúgy kiszúrja az ember szemét. Régebben rendszeresen elkövettem azt a hibát, hogy minden felkészülést mellőzve, csak úgy belevágtam a közepébe és minden terv nélkül elkezdtem írni. Amikor pedig később szembetaláltam magam egy olyan hibával, amit korábban elkövettem, csak megvontam a vállam és írtam tovább, mintha semmit sem vettem volna észre. Emiatt persze most már fogom a fejem, hiszen sokat kell javítanom, gondolkodnom a megoldáson, viszont azért előnye is van, mivel így visszacsöppenek a történet világába, aminek köszönhetően sokkal könnyebb a helyére rakni a kirakós darabokat és tovább is építeni a cselekményt. Főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy az Őszi zivatar az Esőcseppek duológia (ha nevezhetem így) első része, a folytatása, a Tavaszi zápor pedig már évekkel ezelőtt is tervben volt.

Szerencsére az Őszi zivatar már azon irományok közé tartozik, aminek az alapjára igyekeztem odafigyelni, tervezgettem, pakolgattam az eseményeket, voltak elképzeléseim. Ennek köszönhetően jóval kevesebb javítani valóm van, mint mondjuk, ami lesz, ha előveszem A pálya szerelmeseit. Na az aztán komoly kihívás lesz! Ezért jutott jóval több időm magára a történetre, sok mindent átgondoltam ezzel kapcsolatban, főleg, ha a folytatásról volt szó, hogyan alakuljon az első rész hangulata, mert pár másképp megfogalmazott mondat és az egész más megvilágításba kerül. Ugyan a NaNoWriMo alatt nem sikerült befejeznem a történetet, azonban már csak nagyon minimális rész maradt hátra, ahol nem tervezek változásokat, vagy nagyobb jelentőségű új jelenet becsempészését. Természetesen az Őszi zivatar megmarad annak, aminek megszületett, nem lesz más a vége, nem kreálok belőle valami teljesen mást, egyszerűen csak úgy kell elképzelni az egészet, mint amikor egy író újra kiadatja egy korábbi regényét, bővített változatban. Semmiképp se akarom magam hozzájuk hasonlítani, hiszen rengeteg szintkülönbség van közöttünk, csak mindössze példaként hoztam, hiszen most kapásból két írónőt is tudnék mondani, akinek idén pont ilyen bővített regénye fog megjelenni.

Tehát az elkövetkező hetekben érkezni fog az Őszi zivatar című real person fanfiction-öm. A fejezetek heti rendszerességgel jelennek majd meg a blogon, amelynek a napját ugyan még nem tudom, de nagy valószínűséggel hétvégére fog esni. A prológus a jövő hétvégén lesz olvasható, viszont addig ajánlom a figyelembe a Könyvespolc menüpontot, ahová már korábban feltöltöttem a történet „adatlapját”, ahol a szereplők új leírását, idézeteit is megtaláljátok.

Természetesen közben jelentkezni fogok itt a blogon, már készülőben van a januári összegzésem, ami az előző hónapokra is ki fog térni. Illetve közben már dolgozom a következő ötleteimen is, hiszen kivételesen előre haladtam az Őszi zivatarral, így amint befejezem rajta az utolsó pár simítást, már koncentrálhatok is a következő megjelenő irományomra. Ugyan még nem döntöttem el, hogy melyik legyen az, azonban azt már mindenképp elárulhatóm róla, hogy valami új lesz, aminek most fogok neki kezdeni írni, emiatt lehetséges, hogy néhány korábbi novellámat osztom meg újra, hogy addig is legyen olvasni való az oldalon.

Így a bejegyzés végére pedig itt hagynám az Őszi zivatar fülszövegét:
Aida Martínez, a spanyol belsőépítész boldogan mondott igent Fernando lánykérésére, aki akkor már hosszú évek óta birtokolta a szívét. Öt évnyi házasság után mégis megtörve áll a körülötte zajló események közepette, míg szíve napról napra egyre több sebből vérzik. Tudatosan menekül a tudatlanság függönye mögé, miközben naivan reméli, hogy még minden visszafordítható, hogy minden lehet még a régi. Olyan, mint amilyen a veszteségeik előtt volt, amikor tudta és érezte is, hogy szerelmes belé a férje.
A boldog, gondtalan feleség álarca mögül figyeli, ahogyan a labdarúgó – akit még annyi fájdalmas hónap után is töretlenül szeret – szinte minden este egy másik nőhöz készülődik izgatottan. A szíve mélyén rég tudja, hogy már sose lesz semmi sem ugyanolyan, hogy a szerető átvette és el is foglalta az ő helyét, azonban ennek ellenére sem képes arra, hogy elszakadjon a férfitől. Végül egy zivataros őszi éjszakán kilép a közös otthonuk ajtaján, hátrahagyva a közös emlékeiket és azt a Fernandót, aki árnyéka annak, akibe évekkel korában beleszeretett.
Aida készen áll arra, hogy maga mögött hagyva a fájó múltat, tovább lépjen, ahogyan azt gondolatai szerint a férje már meg is tette. Viszont a Sors újfent bebizonyítja a számára, hogy nem olyan kiszámítható, mint ahogyan azt várta.


Mert néha egy kapcsolat nem happy enddel végződik…