Amikor megírtam az előző bejegyzést, tényleg bíztam abban, hogy 2023 sokkal jobb lesz, mint amilyen nekem volt 2022... nos, másnap viszont már bebizonyosodott, hogy ez sem lesz semmivel se jobb, legalábbis az eleje tuti nem. Emiatt tűntem el, mert az az újabb veszteség konkrétan kisütötte a gondolataimat és míg korábban jóformán egész álló nap pörgött az agyam, jelenleg 5 percnél tovább nem tudok fűzni egy gondolatmenetet sem, mert elveszítem a fonalat. Őszintén fogalmam sincs, hogyan lesz a továbbiakban, annyi erőt még nem szedtem össze, hogy egyáltalán megpróbáljak leülni írni és ebben a pillanatban valószínűleg csak a füzetemet bámulnám.
Talán épp nagy szerencsém, hogy az Őszi zivatar már befejezett történet és csak az elírások, helyesírási hibák miatt kell átolvasnom a fejezeteket. Lehet, hogy ez segíteni fog, hogy egy picit visszarázódjak az életbe, mert az elmúlt közel két hónapban inkább csak léteztem. Ebből kifolyólag fogalmam sincs, hogy mi lesz a Tavaszi zápor vagy a többi megkezdett történetem sorsa. Nem merek és már nem is akarok ígérni semmit, mivel jól megtanultam, hogy holnap akár itt lehet a világ vége, szóval inkább nem bocsátkozom olyan ígéretekbe, amiket nem tudok garantálni, hogy megvalósítok.
 |
| Anth ft. Corey Nyell – Too good at goodbyes |
1. Esőcsepp – Eltűnt varázs
(Első megjelenés: 2015. október 03.)
Aida Martínez
Mezítláb lépett ki a tetőtéri lakás hatalmas teraszának hűvös járólapjára, de nem törődött a kellemetlen érzéssel, csak lassan sétált a kint elhelyezett kanapéhoz. Korán volt még, a nap első sugarai csak akkor kezdtek el megjelenni a távoli, több tíz méternyi magas épületek mögött, azonban ő már órák óta ébren volt. Mióta a férje befeküdt mellé az éjszaka közepén, aki azóta is zavartalanul aludta az igazak álmát. Leülve a puha párnák egyikére, maga alá húzta a lábát, majd lassan kortyolt a gőzölgő zöld teából, miközben próbálta kiüríteni a fejét, mely a múlt emlékeivel volt tele. Pontosan kilenc évvel ezelőtt, egy esős, őszi hétfői délutánon találkoztak először, amelynek minden egyes pillanatára emlékezett, úgy beleégett, mintha az csak az előző napon történt volna meg. A szülei ingatlanközvetítői cégénél dolgozott az egyetem mellett és azon a szeptemberi napon őt kérték meg, hogy menjen el helyettük a találkozóra és mutassa meg a kiválogatott lakásokat a vele egykorú fiatalembernek. Nem tudta, hogy kivel fogja szembe találni magát, az édesanyja csak az utolsó utáni pillanatban szólt neki, így mindössze arra volt ideje, hogy megkérdezze, hol van a megbeszélt találkozó hely. Emiatt lepődött meg annyira, amikor a szakadó esőben, a ház kapuja felé rohanva a város egyik nagy foci csapatának játékosával nézett szembe. Igazán kellemetlenül, feszélyezve érezte magát az átnedvesedett ruháiban, a csapzott haja, de legfőképp a felkészületlensége miatt, amit az esti vacsora során szóvá tett a szüleinek.
Ahogyan várta, elsőre nem sikerült olyan ingatlant mutatnia a csatárnak, ami elnyerte volna a tetszését, ennek ellenére azért volt olyan pillanat, amikor úgy látta az arcán, a szemében, hogy talán meg lehet mégis a befutó, végül úgy tért vissza az irodába, hogy szóba sem került egy esetleges ajánlattevés. Ugyan kellemesen elcsevegtek közben, azonban a végeredmény miatt egyáltalán nem gondolt arra, hogy újra jelentkezni fog náluk a mosolygós, kölyökképű srác, két nappal később mégis felhívta az irodát és kifejezetten őt kérte arra, hogy mutasson neki újabb lakásokat. A rá következő hétre fixálták le az új találkozót, így több napja volt a felkészülésre, arra, hogy alaposan átnyálazza a széles kínálatukat és kiválasszon a számára öt-hat olyan ingatlant, amelybe ő is szívesen beköltözött volna, amelyeket között remélte, hogy meg fogja találni a leendő otthonát. A személyes kedvencét hagyta a legvégére, amiről magában azt gondolta, hogy ha addig egyetlen lakás sem fogta meg igazán Fernandót, akkor erre biztosan nem fog nemet mondani. A lépcsőn tartottak felfelé, amikor váratlanul elhívta egy kávéra miután végeznek, amin úgy meglepődött, hogy megtorpant és kérdőn nézett a majdnem egy fejjel magasabb srácra. Szimpatikusnak tartotta, helyesnek és vonzónak, de neki volt barátja, ráadásul a munkát nem akarta keverni a magánéletével. Mindezt készült hangosan kimondani, mikor a támadó megelőzve őt, az invitálás okának a véleménye kikérését jelölte meg. Erősen kételkedett már akkor is a magyarázatában, viszont valami megfoghatatlan dolog miatt rábólintott a meghívásra, nem törődve azzal, hogy ennek milyen következményei lehetnek a jövőre tekintve.
Ez volt a kapcsolatuk kezdőpontja, mert közel fél évig ugyan csak barátok voltak, de amikor szakított Albertóval, visszafordíthatatlanul és végérvényesen megváltozott minden, hiába nem történt akkor közöttük még semmi sem. Azzal a kezdetek óta tisztában volt, hogy működik kettejüknél a kémia, a barátságukat azonban nem akarta kockára tenni, amivel természetesen a másik fél nem így volt. Fernando volt az, aki megtette az első lépést, amikor a németországi Világbajnokságra való indulás előtt megjelent a lakásán és egy gyengéd csók formájában búcsúzott el tőle. Fogalma sem volt, hogyan reagáljon, mert ugyan megmozgatott benne valamit, ez tagadhatatlan volt, de barátok voltak és valahol félt attól, hogy több legyen ennél köztük. Végül mondania sem kellett semmit, megtette ezt helyette a játékos és olyan könnyedséggel ejtette ki a szavakat, hogy ő már nem tud és nem akar továbbra is csak egy barát maradni, hogy a még ki sem mondott tiltakozását csírájában fojtotta el. Aztán újra megcsókolta és így hagyta magára, nem adva ultimátumot, nem várt a reakciójára, egyszerűen elment és időt adott neki, illetve teret, hogy átgondolja az egészet, miközben a lelke mélyén tudta jól, hogy ő sem akarja, hogy minden a régiben maradjon kettejükkel. Valamiért akkor ezt még nem akarta hangosan kimondani, hogy a folytonos udvarlás, bókolás és flörtölés célba ért, hogy bármennyire igyekezett tagadni, szikrázott közöttük a levegő, hogy végül csak megtörte az ellenállását a támadó. Szüksége volt arra a pár napra, amikor egyáltalán nem beszéltek, még üzenetben sem, hogy átgondolja, milyen akadályok gördülhetnek elé, hogy milyen lesz az élete, ha Fernando Torres barátnője lesz.
Kicsivel több, mint nyolc év telt el az első csókjuk óta, rengeteg mindenen mentek keresztül, megéltek jó és rossz pillanatokat, de most először érezte azt igazán, hogy egy olyan zátonyra futottak, amelyről együtt sosem fognak elmozdulni. Hitegetheti ugyan még magát egy ideig, viszont élete végéig nem teheti ezt, amivel az esze rég tisztában volt, csak a szíve nem, amely előszeretettel feledkezett meg az átélt fájdalmakról, vagy arról, hogy a férje szinte minden este a szeretőjéhez megy, míg ő egyedül marad a négy fal között. Mindennél jobban szerette volna visszakapni azt a Nandót, aki mosolyogva, lustán pillantott végig az ázott külsején, aki sose titkolta, hogy azért döntött végül az utolsó lakás mellett, mert ő a szomszédos lakóházban élt és neki az volt a személyes kedvence. Szüksége lett volna arra a csintalan srácra, aki abban az egy évben minden adódó pillanatot megragadott arra, hogy a közelében legyen, hogy levegye a lábáról, aki arra is képes volt rávenni, hogy kijárjon a mérkőzéseire úgy, hogy közben teljesen hidegen hagyta a labdarúgás, akinek az volt a legfontosabb célja, hogy őt boldoggá tegye. Azonban ez a Fernando a múlté volt, már nem flörtölt vele, nem számított, hogy ott ül-e a lelátón, ahogyan a céljai közül rég eltűnt az, hogy boldoggá tegye a feleségét. Talán nem számított semmit sem neki…
Ajkához emelve a csészét, óvatosan kortyolt a forró teából, miközben igyekezett leküzdeni a torkában keletkezett gombócot és a szemét elfutó könnyeket, amiben túl nagy rutinja volt. Egy bolond, szánalmas nő volt nem több, aki minden intő jel ellenére, hinni akart egy nem létező, nevetséges tündérmesében, aki bízik abban, hogy holmi varázslattal helyre lehet hozni azt, ami elromlott. Talán, ha nem kaptak volna egy újabb pofont a Sorstól minden másképp alakul és most odabent feküdne a férje karja között fáradtan az átszeretkezett éjszaka után, aztán boldogan ébredne és mosolyogva venné fel a babájukat, aki mindkettejük életébe meghozta az örömöt, boldogságot. Fogalma sem volt, hogy mivel érdemelte ki a fájdalmas életet, a tragédiákat, amelyek nemcsak a házasságát tették tönkre, hanem őt magát is. Egy újabbat egészen biztosan nem tudna átvészelni, egyedül főleg nem és fogalma sem volt, hogy eddig hogyan csinálta, miért nem adta fel, mikor már össze kellett volna roppannia, hiszen nem volt olyan erős, mint rég. A következő csapás pedig hónapok óta a feje felett lógott, mivel nagyon jól tudta, hogy Fernando hazugságokkal áltatja és ezek egyedül arra voltak hivatottak, hogy alibit szolgálva, a szeretőjéhez rohanhasson. Ennek ellenére a szíve még mindig küzdött a lassan ténnyé váló gondolattal szemben, reménykedett abban, hogy az egész nem több egy rémálomnál, amiből hamarosan fel fog riadni és az ő Nandója lesz mellette, fogja nyugtatni.
– Meg fogsz fázni – rántotta ki hirtelen a gondolatai közül a rekedt hang, aminek köszönhetően jobbra fordította a fejét. Szótlanul bámulta az ajtóban álló félmeztelen férfit, aki külsőleg nem változott túl sokat az elmúlt évek alatt. Ugyan átlépte annak a bizonyos harmadik x-nek a kapuját, a vonásai sokkal markánsabbak lettek, az öltözködése és a frizurája követte a legújabb divatot, de számára még mindig az a kölyökképű focista volt, akivel megismerkedett kilenc éve, akiért már akkor megőrültek a nők, aki korábban bármire képes volt érte, bármit megtett a kedvéért. – Hűvös van idekint édesem – indult meg felé, míg ő nem tudta megállni, hogy ne pillantson végig az izmos mellkason, az enyhén látszódó kockákon a hasán. Az elmúlt közel nyolc hónapban jóval többet edzett, mint amire szüksége volt, ebbe menekült elsőként a gondjaik elől, azután jelent meg az a nő, aki kiélvezte mindazt, amit ő csak távolról nézhetett.
– Pedig nincs hideg – szakította el a tekintetét az őt még mindig vonzó férfiről, aki valószínűleg már lelkileg sem tartozott hozzá, mint ahogyan testileg rég nem. Meglepte, hogy felébredt, az pedig még inkább, hogy utána jött, hiszen ez korábban sose fordult elő, nyugodtan aludt tovább az ébresztő jelzéséig, majd csak akkor bukkant fel a közelében, amikor közölte vele, hogy elindul az edzésére. A szabadnapjait sem töltötték együtt, ő otthon maradt és magányosan, a könnyeivel a szemében üldögélt a tervrajzai felett, miközben a férje minden bizonnyal a szeretőjével kamatyolt valahol.
– Gyere – nyújtotta felé a kezét Fernando, amibe csak másodpercekkel később csúsztatta bele a sajátját. Nem értette, hogy mit akar tőle, miért jött utána, mivel jól látta a szemében, hogy fogalma sincs arról, hogy minek van az évfordulója, hogy annyi évvel azelőtt pont aznap volt az az esős nap, amin megismerkedtek egymással. Mindezt csak ő tartotta számon, egyedül neki jelentet valamit, neki volt fontos.
Könnyedén segítette fel a kanapéról a játékos, majd szavak nélkül indult vissza a lakásba, maga után húzva őt is. Nem tudta mire vélni a viselkedését, hosszú hónapok óta nem érezte azt, hogy törődne vele, most mégis ennek a halvány jelét vélte felfedezni a mozdulataiban, a szavaiban, ami teljes mértékben összezavarta. Régóta nem voltak többek két olyan embernél, akiknek közös a múltjuk, akik egykor szerelmesek voltak, arról pedig legbelül kezdett lemondani, hogy ezen bármi képes lenne változtatni. Szinte alig beszélgettek, azok is inkább üres, semmit mondó szavak voltak, minden intimitás eltűnt a kapcsolatukból és egyedül kellett szembenéznie a problémákkal, az egyre súlyosbodó depressziójával. Most mégis, mintha némi aggodalmat vélt volna felfedezni a sötétbarna íriszben, mintha valóban érdekelné, hogy mi van vele, hogy nemcsak megtűri maga mellett szokásból. El se tudta képzelni, hogy mi változhatott meg egyetlen éjszaka leforgása alatt… aztán villámcsapásként érte a felismerés, hogy talán összekaptak azzal a nővel és mivel ő kéznél volt, így kivételesen elég volt neki. Gyorsan hessegette el magától a gondolatot, mert bármennyit ártott neki Fernando, még ezek után is bízott abban, hogy ennyire nem fordult ki önmagából, hogy nem vált ilyen számító és gerinctelen alakká. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy valaminek történnie kellett, érezte ezt a szoros fogásból, a mozdulataiból, abból, hogy aznap reggel nem fog órákon keresztül magányosan ücsörögni odakint. Minden más volt, mintha valami igazán fontos történt volna a lakásukon kívül, miközben ő próbált a négy fal között felülkerekedni a fájdalmán, a bánatán… valami olyan, amiről nem tudott, pedig kellett volna, mert változást hozott magával.
Némán követte a csatár minden egyes mozdulatát, rezdülését, amivel kivette a tenyeréből a csészét, majd egy rövid csókot követően az ágyba parancsolta, aztán kisétált a szobából. Rezignáltan, fennakadás nélkül tett eleget a kérésnek, végig azon töprengve, hogy mi változhatott meg, mi miatt juthatott eszébe a férfinak, hogy még ott van mellette, hogy még együtt éltek egy fedél alatt. A legjobban mégis az érdekelte abban a pillanatban, hogy vajon ez csak némi fellángolás volt-e a részéről, hogy tovább fog-e tartani pár röpke másodpercnél és végre kap egy esélyt, hogy ismét az övé legyen a férje és a közös életük teljes mértékben? Szeretett volna újra kettesben lenni vele és nem osztozkodni rajta senkivel sem, szerette volna visszakapni azokat az időket, amikor ő volt a világon számára az egyetlen nő.
– Még majdnem három óra van addig, amíg indulnom kell az edzésre és azt nem akarom nélküled tölteni az ágyban – sétált vissza Fernando, majd pillanatokkal később már mellette volt, vele szemben az oldalán és gyengéden vonta közelebb magához. Valódinak érezte a teste köré fonódó izmos kar szorítását, nem úgy, mint akár egy nappal korábban, amikor egy ehhez hasonló mozdulat mindössze a külvilágnak, a látszatnak, a színjátékának szólt. Nem volt több, mint a jól felépített hazugság egy újabb darabja, jelenete, most viszont nem ennek érezte. Az elmúlt pár perc apró reményt jelentett a szívének és a lelkének, ami miatt akart még egy utolsó esélyt adni kettejüknek, a házasságuknak. Az esze azonban valósággal tombolt a hatalmas ostobaság ellen, amit készült elkövetni, hiszen a végén úgyis neki fog majd fájni és nem másnak, ezt pedig szerette volna elkerülni.
– Hiányzol Fernando! – simította tenyerét a szeplős arcra, miközben úgy érezte és látta, hogy most az a srác fekszik vele egy ágyban, aki küzdött érte, akibe még mindig szerelmes volt. A mélybarna tekintetbe nézve, az a régi Fernando pillantott vissza rá, aki után nemrég vágyakozott, akire hatalmas nagy szüksége volt. Ott volt vele, mosolyogva nézett vissza rá, úgy igazán magához ölelte, az egész testük összesimult és a szívverését is érezte. Semmi sem jutott hirtelen az eszébe, teljesen kiürültek a gondolatai, míg a tekintete üvegessé vált a korai idő ellenére se tudva már, hogy hányadjára. – Hiányoztál Nando…
 |
| Linkin Park - Final masquerade |
Fernando Torres
Feltéve a napszemüvegét, kiszállt a kocsiból, aztán az automatához sétálva, bedobott pár érmét és a parkoló jeggyel a kezében indult vissza. Az órájára pillantva, nagyon remélte, hogy nem késett el és nem lett vége a fotózásnak, amiről ugyan szinte semmit sem tudott, de annál inkább kíváncsi volt az egészre és látni akarta munka közben Aidát. Belökve az ajtót, benyomta a riasztót, majd a kapott cím felé vette az irányt, azonban hamarosan kénytelen volt megállni, hogy az őt körülvevő emberekkel közös fotót készítsen és aláírásokat adjon nekik. Szerette volna, ha senki se ismeri fel, ha minden gond és fennakadás nélkül eljut a fotózás helyszínét adó stúdióba, de tudta, hogy erre igen csekély esély van és erről már rég nem lenne szabad álmodoznia. Udvariasan válaszolgatott a hozzá intézett kérdésekre, ahogyan arra a szülei nevelték, végül megjegyezte, hogy már várnak rá és hatalmas megkönnyebbülésére szinte azonnal az útjára engedték, aminek kifejezetten örült. Látni akarta a feleségét, egész nap ő járt a gondolatai között, ahogyan az ágyban kora reggel elsuttogott szavai és a könnyes tekintete, amelyek tovább erősítették benne azt az érzést, hogy mindvégig tudott a kis titkáról, arról, hogy szeretőt tart mellette. Próbálta ezt kiűzni a fejéből, félt szembenézni annak a lehetőségével, hogy tényleg ez az igazság, hogy Aida mindvégig tudott Melissáról és a hűtlenségéről. Azzal tisztában volt, hogy rengeteget ártott a feleségének, viszont ha mindvégig tisztában volt azzal, hogy valójában hová, kihez megy esténként, ha egyetlen hazugságát sem hitte el az elmúlt hónapok alatt, akkor nemcsak a szerelmüket ölte meg a tetteivel, hanem a szeretett nőt is.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi miatt ébredt fel hajnalban, de ahogyan erre gondolt, az egész testét elöntötte a hiányérzet, mely akkor cselekvésre ösztönözte, így kikelt a a takaró alól és a felesége keresésére indult. Egy része ekkor elkezdett azért fohászkodni, hogy ne legyen még túl késő, amit azokban a pillanatokban nem igazán értett, viszont mintha most kezdett volna felszállni az agyáról a homályba borító köd és egyre világosabban látta a tetteit, illetve azok következményeit. Rossz érzés kerítette hatalmába, amikor félálomban felfogta, hogy egyedül fekszik a hatalmas franciaágyban. Ott, akkor érezte először úgy igazán, hogy nagy a baj, hogy valójában óriási hibát követett el az elmúlt hetekben azzal, hogy egyszer se kelt fel és ment utána, hogy aztán visszavigye magával a hálójukba a barna hajút. Fogalma sem volt, hogy most mi eredményezte a különbséget, de szinte fizikai fájdalmat érzett, amit az újabb tétlenséggel töltött hajnal csak tovább fokozott volna, így megtörve a bevett szokást, követte a teraszra a nőt. Hosszú másodpercekig csak nézte Aidát, aki a történtek és a tettei ellenére még mindig sokat jelentett a számára és képtelen volt arra, hogy nélküle képzelje el az életét, a minden napjait, amibe alapvetően bele se akart gondolni, a hangsúly pedig pont ezen volt. Sose tudott úgy elmenni az angol nőhöz, hogy előtte ne ugrott volna haza, vagy ha végzett vele, akkor ne indult volna vissza szinte azonnal az otthonukba. Egy utolsó rohadéknak érezte ettől magát minden áldott nap, viszont képtelen volt lemondani arról a biztonságról és nyugalomról, amit a felesége jelentett és nyújtott számára.
– Üdv Fernando! Pont időben ért ide, épp az utolsó szettnél tartunk és ahogyan kérte, Aida nem tud arról, hogy idejön – beszélt széles mosollyal az arcán az üvegajtó előtt álló szemüveges srác, aki hasonló lelkesedéssel rázta meg a kezét, míg ő csak biccentett az elhangzottakra. Mindössze annyit tudott a fotózásról, hogy aznap volt, korábban az eszébe sem jutott az, hogy kérdezősködjön, reggel pedig eleve késében volt, így semmi esélye sem volt arra, hogy több információhoz jusson. Azon sem lepődött meg, hogy a neje szinte semmit sem árult el neki, rég nem tudhatta a magáénak a bizalmát, ettől függetlenül még mindig mellette volt, ami teljesen érthetetlen volt a számára. Ha őszinte akart lenni magához, akkor bevallja, hogy semmi oka nem volt arra a kék szeműnek, hogy vele maradjon. Fordított helyzetben ő nem lett volna ilyen kitartó, és ami azt illeti egyébként sem volt az, ezt a tettei mindennél jobban tükrözték. – Esetleg készíthetnék egy közös fotót?
– Persze – egy pillanatra sem szakadt ki a gondolataiból, miközben már a lift előtt álltak. Elmosolyodott ugyan a telefon előlapi kamerájába, de lelkiekben valahol egészen máshol, az évekkel fiatalabb önmagánál járt, aki egyenesen rajongott a belsőépítésznek tanuló Aidáért, aki mindent elkövetett azért, hogy meghódítsa és az övé legyen.
Még tisztán emlékezett arra a percre, amikor meglátta az esőben felé rohanó alakot, az érzésre, amely átjárta az egész testét, amikor szembetalálta magát az átható kék tekintettel, melyben meglepettség ült. Attól a naptól kezdve nem tudott másra gondolni, egyedül csak arra, hogy reggelente szeretne mindig úgy ébredni, hogy ez a szépség fekszik mellette, hogy őt fogja meglátni ébredéskor elsőként és ő lesz az utolsó elalváskor. Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy volt valakije, hogy a felbukkanásáig minden rendben volt köztük, egy leküzdendő akadálynak vette a pasast, amit letud és le fog győzni. Ugyan majdnem egy egész évébe telt, mire átverekedte magát rajta, viszont minden nehézségről, bosszankodásról megfeledkezett, amikor hazaérve a Világbajnokságról egy szenvedélyes csókalt várta Aida, ami akkor a világ legboldogabb férfiévé tette. Szerencsésnek érezte magát és az akkor az eszébe sem jutott, hogy a jövőben bármi elromolhatna közöttük, hogy lenne valami, ami csökkentené azt a perzselő vágyat, amelyet érzett szinte minden egyes pillanatban. Aztán mégis bekövetkezett ez, egyik tragédia követte a másikat és megszakadt valami a kapcsolatukban, legalábbis az ő részéről ez volt elmondható. Ezután kapta magát azon, hogy nemcsak eltávolodott a feleségétől, hanem elkalandozott tőle egy másik nő karjáig és egyre kevésbé hitte, hogy a visszavezető út még létezett.
Cseppet sem volt büszke a tetteire, tudta, hogy Melissa a közelébe sem ér Aidának, ennek ellenére esténként őt választotta és gondolkodás nélkül hagyta el a lakásukat, mintha ez lenne a normális. Könnyebb volt elmenekülni, mint szembenézni a problémáikkal vagy segíteni annak a nőnek, aki egykor az egész világot jelentette a számára, aki valahol még mindig fontos volt, mégis minden adandó alkalommal cserbenhagyta őt. Gusztustalanul viselkedett, ezzel tisztában volt, valami viszont megváltozott az előző naphoz képest és ahogyan csendben az ajtóból figyelte a teáját lassan kortyoló Aidát, nem akarta, hogy ugyanúgy folytatódjon ez, mint a korábbiak, hogy az elkövetett bűneinek listája még hosszabb legyen. Tudta, hogy bármennyire szeretné, nem teheti meg nem történté az elmúlt heteket, hónapokat, hogy nem törölheti ki mindkettejük memóriájából ezt az időszakot, de most végett akart vetni ballépéseinek sorozatának. Ötlete sem volt, hogy egyébként mit kellene tennie, hogy mivel cselekedne jól és jót, egyszerűen teljesen tanácstalan volt. Talán épp itt volt annak az ideje, hogy bevallja a valóságot, ami biztosan fájni fog, azonban ez elegendő lehet a kezdő lépésének és utána elkezdhet azon dolgozni, hogy valahogyan megbocsásson neki a barna hajú, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Egyre erősebb volt benne az, hogy nem akarja elveszíteni az ő Aidáját, nem akar nélküle lenni vagy élni, hangozzék ez bármekkora őrültségként tőle a történtek után.
Nem foglalkozva a rá irányuló figyelemmel, követte a fekete hajú olaszt, aki ugyan végig beszélt hozzá, mégsem lett volna képes akár egyetlen szavát megismételni. Nem volt jelen fejben, teljesen máshol járt, főként a közös múltjukban, ami persze az edzésen szinte mindenkinek szemet szúrt, amelynek okát később még az edzőjével sem osztotta meg, amikor az kérdőre vonta a szétszórtsága miatt. Idáig is pocsék volt a kapcsolata a lelkiismeretével, ami ritka alkalmakkor képes volt átvenni felette az uralmat és megmutatta, hogy mit kellene tennie, mint például aznap reggel, amikor a kék szempárba nézve szomorúságot és az eltitkolt igazság súlyát látta meg. Elemi erővel söpört rajta végig az undor, a szégyen és a bűntudat, amik elől azóta sem tudott elrejtőzni. Hibázott és nem állt meg az elsőnél, tovább halmozta ezeket, nem gondolva a következményekre, amelyek mindent és mindenkit tönkretehetnek a környezetében. Felégetett minden hidat kettejük között és csak reménykedhetett abban, hogy akad még olyan pont a romokban, amire újra építkezhet és valahogyan átjuthat a feleségéhez.
Meghallva az egyre hangosodó dallamokat, meglepődve mosolyodott el, mivel azon kevés alkalmakkor, amikor otthon töltötte a szabadidejét, a barna hajú szinte mindig ezt dúdolta magában. A stílus nem volt az övé, korábban sose tűnt fel neki, hogy bármi mást hallgatna ettől az együttestől vagy akár bármi mást ebben a műfajban. Egyszerűen idegen volt attól a nőtől, akit ő ismert, ettől függetlenül hetek óta ezt hallotta a közelében, amikor azt hitte, hogy nem figyel rá senki sem. Neki is idegen volt a szám, akkor nem törődött ezzel, csak a lágy hangra összpontosított, ami ellazította és nyugalommal töltötte el, mintha az égvilágon semmi baj se lenne velük. Most azonban ahogyan egyre jobban odafigyelt a dalszövegre, a vonásai úgy kezdtek megfagyni, elfelejtett levegőt venni, míg a fejében és a szívében csak ismétlődött, hogy Aida tudja, tényleg tudja. Ugyan csak egy dal volt, viszont akár az életével fogadott volna rá, hogy a mondanivalója miatt ragadt meg annyira a feleségében, hogy a kialakult szituáció miatt hallgatta meg annyiszor, hogy aztán önkénytelenül dúdolta a dallamot. Hirtelenjében egyetlen olyan alkalmat sem tudott volna felidézni, amikor azt érezte, hogy nem hitte el az alibijét, amikor kételkedett volna a szavaiban vagy kérdőre vonja azért, amiért nem tölt vele szinte semmi időt se. Némán tűrt mindent, még veszekedést se kezdeményezett, tulajdonképpen egyetlen rossz, bántó mondata sem volt az elmúlt hónapokban, mintha rendben lenne a kapcsolatuk vagy az, hogy annyit eljár otthonról és őt magára hagyja. Egészen biztosan ez volt a megtévesztő a számára, emiatt nem tűnt fel neki semmi, most azonban tisztán látta, hogy ez mindössze a felszín volt, amit látni akart, amiről hajlandó volt tudomást venni. Egyetlen árulkodó jelet sem tudott felidézni magában, amiből rá kellett volna döbbennie, hogy lebukott, egyszerűen semmit se vett észre, mintha vak lett volna… igazság szerint egyáltalán nem figyelt oda Aidára, csak a saját szükségleteivel és igényeivel foglalkozott, mintha a felesége egy báb lenne mellette, akivel nem kellett törődni, ha nem volt rá szükség.
Leforrázva sétált be a tágas helyiségbe, ami talán egykor raktár épület lehetett, ahol aztán rögtön érte az újabb hideg zuhany, mivel a szürke háttér előtt álló nőn ugyan volt egy fekete selyem ing, de az teljesen ki volt gombolva és úgy fogta össze maga előtt, hogy jól látható legyen az alatta viselt fehérnemű. Döbbenten, megkövülve figyelte, ahogyan felvesz egy újabb pózt, ami ugyan se nem volt túl kihívó vagy túl közönséges, rá mégis olyan hatást gyakorolt, mint korábban talán még soha. Az első találkozásukhoz tudta volna hasonlítani, de ez mégis teljesen más volt, mint az. Lassan futtatta végig a tekintetét a törékeny testen, a kerekded idomokon, a finom vonásokon, miközben az agya teljesen leblokkolt. Egy vonzó nő állt előtte pár méterre, akire reagált a teste, aki egyébként az ő felesége volt és akiről azt hitte, hogy rég elhidegült minden szempontból, hogy nem vonzódik hozzá, hogy semmilyen hatást sem tud rá gyakorolni. Ennél nem is tévedhetett volna nagyobbat, mert nemcsak a szeretőjéről tudott Aida, de számára egyáltalán nem volt közömbös és ekkor kezdte el igazán felfogni azt, hogy mi mindent tett kockára korábban, hogy kit veszített el ennek köszönhetően. Valaki olyat, aki után minden férfi vágyakozik, ő pedig volt olyan ostoba, hogy hátat fordítson egy ilyen nőnek és magára hagyja, mintha valaha lenne rá bármi esély, hogy bárkivel pótolni tudja azt az űrt, ami Aida távozása után fog keletkezni, amikor egyszer majd elmegy minden szó és búcsú nélkül.
A lába önállósodott, oda sem figyelve a környezetére, közelebb sétált, végig a barna hajún tartva a szemét. Ha korábban csak egy szót említett volna arról, hogy ilyen jellegű fotózása lesz, minden idegszálával tiltakozott volna ellene, még úgyis, hogy ahhoz már semmi joga sem volt. Az elmúlt hetek egyetlen napján sem viselkedett úgy, ahogyan az egy férjtől elvárható lett volna, még egy vadidegen is többet törődött volna vele, mint ő. Most mégis mellbe vágta a sóvárgás utána, amiről nem emlékezett, hogy mikor érezte utoljára, főleg ilyen intenzitással. Röpke másodpercek alatt eluralkodott felette a vágy és rá kellett ébrednie, hogy a korábbi gondolataival a sötétben tapogatózott. Bármi volt eddig a fejében, cseppet sem hagyta hidegen a látvány, a teste egyértelműen jelezte, hogy minél előbb szeretne kettesben lenni vele, hogy nincs olyan a világon, amit jobban akarna, amire nagyobb szüksége lenne, amiért ne tenne meg bármit, hogy megkapja. Most látta a vonzó, gyönyörű nőt, akiért bármelyik férfi megőrülne és megtenne mindent egyetlen pillantásért, és nem az a nő állt ott, aki nem tudta megadni neki a legnagyobb álmát, vágyát. Csak Aida volt, aki beindította a fantáziáját, aki nagy valószínűséggel már nem volt az övé, csak a papírok kötötték még hozzá. Akármennyire keserű volt a szájának a gondolat, kénytelen volt megjegyezni magának azt a lehetőséget, hogy talán a feleségének is volt valakije, hogy valószínűleg létezett az a személy, aki felfedezte, hogy milyen értékes nő és nem hagyta egyedül a problémák között, ahogyan azt ő túl könnyedén megtette. Mocskosul remélte azt, hogy nem létezik a pasas, mert bármennyire megérdemelte volna ezt, tudta jól, hogy mindent meg fog azért tenni, hogy eltűnjön a neje közeléből, bármekkora képmutatás volt ez tőle, hiszen neki hónapok óta volt valakije.
A szíve megszűnt abban a percben dobogni, amint összetalálkozott a tekintetük és néhány másodperc elejéig újra abban a madridi kapualjban álltak, ahol mindkettejük élete megváltozott örökre. Rengeteg érzelem kavargott a kék íriszben, amelynek javát rögtön fel sem tudta fogni, mindössze a csalódottságot, a fájdalmat és a mérhetetlen magányt tudta kiolvasni az örvényből, aminek egyedül ő volt az előidézője, egyedül magát okolhatta mindért. Ettől függetlenül olyan lágyan mosolyodott el, olyan gyengédek voltak a vonásai, hogy ott helyszín, abban a pillanatban megtört és azt kívánta, hogy nyíljon meg alatta a föld és nyelje el örökre. Nem érdemelte meg! Nem érdemelte meg, hogy így reagáljon a megjelenésére, azok után nem, amit vele tett, még ha erről tulajdonképpen tudnia sem kellett volna. Közömbösnek kellett volna lennie és semmiképp sem kellett volna tovább tűrnie azt, hogy bántja, hogy újabb fájdalmat okoz neki. Rég el kellett volna hagynia és ezzel tudat alatt valószínűleg Aida is tisztában volt, ennek ellenére még mindig vele élt és mellette volt, mint ahogyan évek óta mindig.
Világéletében arra vágyott, hogy valaki így és ennyire szeresse, hogy találja meg azt, aki minden téren és értelemben a társa tud lenni, amikor pedig végre teljesül ezen kívánsága, felelőtlenül eldobja magától. Megrészegült az érzéstől, hogy ott van mellette ez a nő, elbízta magát, hogy ez örökre így marad és nem számít, nem fog semmin sem változtatni az, hogy mit mond vagy tesz. Olyan egyértelmű volt, hogy Aida mindig ott lesz neki, ott lesz mellette az oldalán, hogy bármekkorát hibázik az nem árthat a kapcsolatuknak, hogy nincs olyan, ami tönkretehetné azt. Csakhogy ő valami olyat tett, ami a létező legnagyobb és legfájdalmasabb vétség volt az egész világon, amit korábban sose tudott elképzelni, hogy megtud és meg fog tenni. Lecserélte a gyönyörű feleségét egy olyan nőre, aki a kisujjáig sem érhetett fel és nemcsak egyszer, hanem tartósan, rendszeresen választotta a másikat. Ezzel rontott el mindent, és ha őszinte akart lenni, akkor egyáltalán nem éli bele magát abba, hogy ezt helyre lehet még hozni…
– Te, hogy kerülsz ide? Valamelyik nap még azt mondtad, hogy beülsz a srácokkal valahová ismerkedni egymással mielőtt még mennetek kellene a szállodába. – Nem számonkérés volt, pedig azt nagyon megérdemelte volna, amire ugyan nem tudott volna mit felelni, mert bármivel volt tisztában az előtte álló, arra képtelen volt, hogy bevallja neki őszintén az igazat, amit egyébként megérdemelt volna. Ez mindössze egy meglepett feleség kérdése volt, aki semmi hasonlóra nem számított a férjétől, semmi kedvességre, ez pedig úgy igazán pofon vágta. Sokkal jobban örült volna annak, ha valami más reakciót vált ki a megjelenése és nem azt, hogy szorosan összefogja magán az inget, mintha takargatnia kellene magát, mintha valami rosszat csinált volna, mintha egy idegennel nézne szembe és nem a párjával. – Nem számítottam rád, főleg nem itt.
– Gondoltam megleplek… de neked sikerült engem. Nem is említetted, hogy ilyen fotózásod lesz – nézett végig a kék szempárba. Napokkal korábban találta ki az újabb hazugságot, hogy edzés után emiatt nem tud majd hazamenni, hogy így újra eltemetkezzen Melissa testében és pár percre megfeledkezzen az egész világról. Valamiért azonban előző este megváltoztatta a terveit, mert ugyan akkor még az eszében se volt az, hogy majd ide fog jönni, viszont a szeretőjéhez sem akart menni, el akart szabadulni a szőke karmaiból. Nem tudta volna megmondani, hogy mi változott meg, mi lett más, de annak örült, hogy most Aidát választotta, hogy most mellette volt. Egyenesen rettegett attól, hogy nem tudja tovább odázni a színvallást, mégsem akart elmenekülni, amit korábban már rengetegszer megtett minden gondolkodás nélkül. – Már végeztetek?
– Ez volt az utolsó darab. Átöltözök és mehetünk haza. – Egy könnyed puszit kapott az arcára, majd már el is sietett mellette a barna hajú. A tekintetével végig követte az útját, miközben érezte, hogy valami súlyos rátelepszik a mellkasára és tudta, hogy ez egyre nehezebb lesz, egyre több levegőt fog kiszorítani a tüdejéből, ahogy telik az idő. Hiába tiltakozott a felismerés ellen minden porcikája, egyre világosabbá vált, hogy kénytelen lesz elfogadni, hogy nincs tovább, hogy nem tettetheti a vakot, nem takargathatja a hűtlensége nyomait, tényét. Le fog lepleződni vagy végre összekapja magát és férfiként kiáll a felesége elé, hogy aztán bevallja minden bűnét, gyengeségét. De ha még nem is így fog megtörténni, érezte, hogy hamarosan felszínre fog bukkanni az igazság.
Amint eltűnt a látóteréből a törékeny alak, frusztráltan fújta ki a bent tartott levegőt, míg újra felvetődött benne, hogy mennyivel egyszerűbb lenne elmenni és megfeledkezni mindenről, főleg a rá egy ideje váró vallomásról, amit semmiképp sem volt szabad tovább halogatnia. Nem lehet ismét gyáva, ezt jól tudta, mégis a zsebében megszólaló telefonja menekülési lehetőséget kínált, amivel talán élnie kellene és így nem nézne szembe azzal, hogy tönkretette Aidát, csak Melissa legújabb követeléseivel, amit pénzzel könnyű szerrel orvosolhatott. Amikor azonban elővette a készüléket és a kijelzőjéről leolvasta a kitalált nevet, gondolkodás nélkül elutasította a hívást, nem foglalkozva azzal, hogy mi miatt kereste az angol nő. Nem hitte, hogy a lelkiismerete lépett közbe, hónapok óta különösebb fennakadás nélkül fordított hátat a nejének és semmi olyan nem történt, ami megtörhette volna a kialakult menetrendjét, valami azonban mégis más volt.
Teljesen lenémítva a mobilt, visszacsúsztatta a zsebébe, majd a közelben álló asztalhoz lépett, ahol még javában folyt a munka. Ámulva nézte a monitoron megjelenő képeket, amiről egy vonzó, magabiztos és szexi nő pillantott vissza, aki elviekben még hozzá tartozott, az övé volt. Gyakorlatban viszont kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki rég átvette a helyét, hogy valaki boldoggá teszi, mert bármelyik fotót nézte, nem tudta volna megmondani, hogy romokban hever a házasságuk, az egész életük. Egy kiegyensúlyozott, egészséges, élettel teli nőt látott, akiért bárki bármit megtenne – még ő is –, akinek biztosan volt valakije, aki elérte, hogy ugyanúgy ragyogjon, mint a kapcsolatuk legelején.
Tovább nézve a képernyőt, magában megállapította, hogy hiába tölti be a harmincat a következő hónapban Aida, ez egyáltalán nem látszik rajta. Egy deka felesleg sem volt rajta sehol, valósággal tündökölt, így nem csodálta annyira, hogy felkérték erre a fotózásra. Az mégis váratlanul érte, hogy szinte rögtön megérezte a féltékenység savas, keserű és maró ízét a szájában, ahogyan felfogta, hogy hamarosan több száz vagy ezer ember fogja a nyálát csorgatni a feleségére, ahogyan épp azt tette ő is. Elemi erővel rohanta meg hullámokban az érzés, miközben csak az lebegett a szeme előtt, hogy az ott jelen lévők hosszú órák óta bámulták a különböző fehérneműkben és ugyan semmi joga nem volt ahhoz, hogy így érezzen, mégis készült felrobbanni.
Tagadhatatlan volt, hogy mennyi mindent elrontott az utóbbi időben, hogy még jobban kifordult önmagából, de egyszerűen képtelen volt arra, hogy legyűrje magában az egyre intenzívebb birtoklási vágyat, amely igyekezett ősembert csinálni belőle. Ökölbe szorult a keze, ahogy a feléledő lelkiismerete tovább játszadozott vele és megfeledkezett teljesen arról, hogy mennyi mindent kellene bevallania, egyedül csak arra tudott gondolni, hogy nagy élvezettel fogja beverni annak az alaknak a képét, aki elfoglalta az ő helyét, aki az ő feleségét csókolta, szerette és védelmezte. Aki egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy egy igazi, értékes nőt tart a karjában, amit ő túl könnyedén hagyott figyelmen kívül valaki olyanért, aki semmit sem ért Aidához képest.
Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, mennyit gondolkodott vagy épp miről folyt körülötte a társalgás, csak arra lett figyelmes, hogy a legtöbb pasas elhallgat és pislogás nélkül bámul balra, amit önkénytelenül megtett hozzájuk hasonlóan. Aida tartott feléjük mosolyogva, míg egyre biztosabbá vált az a számára, hogy a nap hátralévő részében valamikor még térdre fog kényszerülni és könyörögni fog úgy, mint még soha senkinek semmiért. Egyetlen nagyobb változást sem vett rajta észre, mégis magára vonta a figyelmét, ami már jó ideje nem fordult elő, mintha ismét tisztán látna és tudná, hogy hová, kihez tartozik, hogy ki a fontos és kiért kell küzdenie. Sajnos azonban arra is fel kellett készülnie, hogy mindezzel rég elkésett, hogy későn eszmélt fel, hogy hatalmasat hibázott akkor, amikor hónapokkal azelőtt nem ment be abba a kórházi szobába, amikor magára hagyta az összetört feleségét. Egyedül magának köszönhette, ha valóban létezett az a másik férfi, ami aztán végképp érthető lenne, ahogyan nézte a kívánatos alakot, a lágyan ringó csípőt, a puha ajkakra kiülő vonzó, csábító mosolyt… hogyan volt ő képes lemondani minderről?
– Mehetünk?
