2019. január 19., szombat

0003. Speeding cars

Viszonylag sokat gondolkoztam azon, hogy miről is szóljon a következő bejegyzésem, több ötletem is volt, végül mégis valami egészen mást hoztam, mint amivel eredetileg érkezni akartam. Az elmúlt kb. egy hétben elkezdtem dolgozni egy kisebb történetet, erről terveztem, hogy hozok némi információt, aztán egyszerűen közbe szólt az életem és a fenti dal is. Összekavarták az elképzeléseimet, folyton a dallamot dúdolom magamban, a szövege ismétlődik újra és újra a fejemben és megannyi jelent ugrik fel előttem a rövid kis cselekményből, hiszen mindössze egy novelláról van szó.

Korábban még sose hallottam és nem is futottam bele a Walking on cars nevű együttesbe, egy dalukat se ismertem. Ezt a YouTube változtatta meg a Speeding cars-zal, mint ajánlás, ami tetszhet nekem. Alig pár napja volt ugyan, de nem tudom megmondani, hogy miért klikkeltem rá, azonban nagyon örültem és örülök még mindig, hogy ezt megtettem. Azóta teljesen a fejembe költözött és talán a jelenlegi helyzetemet más dallal nem is lehetne jobban összefoglalni, azt hiszem. Első hallgatásra beleszerettem, és ahogyan a szövegre is egyre jobban odafigyeltem, csak az lebegett előttem, hogy ez most az én dalom, zeném. A hangzása, az énekes hangja teljesen elvarázsolt, ahogyan a jelentése is. Ugyan nekem csak egy háromszögben van, vagyis inkább már volt részem, az egyik pont voltam, viszont ezt leszámítva, kísértetiesen hasonlít arra a szituációra, amin keresztülmentem az elmúlt hetekben. A rám gyakorolt hatását szerintem jól mutatja, hogy az első hallgatás óta ez lett az új csengőhangom a telefonomon.

Többször szembetalálkoztam már azzal a megfogalmazással, hogy annak, aki ír a legjobb tanácsadó és ihlet merítési hely az élet. Ez természetesen már nálam is előfordult, hogy az irományaimban valamilyen szinten megjelentem én vagy a tapasztalataim. Azonban ennyire talán még sose hagytam, engedtem, hogy az életem belefolyjon az alkotásaimba, inkább csepegtettem. Most viszont úgy érzem, hogy szükségem van arra, hogy kiírjam magamból a történteket, hogy minden kis szálat lezárjak magamban, még ha a háromszög másik pontja ezzel nincs egy véleményen…

Magáról a novelláról nem szeretnék sokkal többet elárulni, hiszen már így is lerántottam a leplet az alap szituációról. Természetesen vannak olyan elemek, amelyeket megváltoztattam, kihagytam vagy épp hozzáadtam ahhoz, ami valójában történt, mindezt kiegészítve a címadó dallal. Emiatt nyugodtan mondhatjuk, hogy egy songfic lesz, főleg, hogy a dalszöveg is fel fog majd tűnni a sorok között. Ugyan ténylegesen még nem kezdtem bele az írásba, azonban úgy érzem, hogy jól fogok haladni vele és talán a jövő hét vége felé már hozni is tudom majd a kész irományt.

Addig is ajánlom mindenki figyelmébe ezt a dalt. Talán akad majd rajtam kívül más is, akinek olyan jelentőségű lehet majd, mint amilyen nekem lett ezalatt a pár nap alatt?

2019. január 13., vasárnap

0002. Egy korszak vége?

A nyitó bejegyzésben említést tettem arról, hogy az utóbbi hetekben, hónapokban igen nagy változásokon mentem keresztül, aminek java nem fizikai értelemben vehető. Sokáig csak álltam és figyeltem, hogy most mi is történik velem, néha nem is értettem a hogyanját vagy a miértjét, egyszerűen csak megtörtént anélkül, hogy bármit hozzá tudtam volna szólni. Ahogyan pedig a címben is láthatjátok, mindez odavezetett, hogy egy igen hosszú korszak lezárása előtt vagyok (talán már meg is történt ez, csak nem akarok tudomásul venni…). Idő kellett ahhoz, hogy letisztázódjon bennem és észrevegyem ezt, hogy valami megváltozott a gondolataimmal kapcsolatban, amelyek az íráshoz és a történeteimhez fűződnek. Jelenleg még mindig csak a felmérésnél tartok, hogy mindez mennyi mindenre terjedt ki, nem tudom, hogy mi lett a végeredménye ennek az egésznek.

Tíz év nem kevés idő, ezalatt pedig természetesen nem lehet elkerülni, hogy megváltozzon az ember. Ez engem sem került el, az írásomon is szerencsére látszik az évek múlásának jótékony hatása, bár arra, hogy milyen fandomban mozgolódtam, nem volt kihatással. Ugyan nem voltam a rendszeres publikálók gyöngye, sokszor félbehagytam és újrakezdtem, de a legtöbb feltöltött fejezetem nagy százalékban sok szálon kapcsolódott a labdarúgáshoz és egy bizonyos spanyol focistához is. Ha egy éve megkérdezte volna valaki, hogy meddig tervezek még vele, velük írni, gondolkodás nélkül rávágtam volna, hogy sokáig, hiszen rengeteg tervem van és mindig akadnak újabbak. Ma már nem vagyok ilyen határozott ebben a témában, sőt! Korábban mindig a gondolataim között voltak ezek a sztorik, néhány jelent, amit már nagyon szerettem volna papírra vetni, mindig ott jártam-keltem az ők világukban, most azonban, ha én nem keresem meg őket, nem sétálok be az ők kis világukba, akkor csak síri csend érkezik felőlük. 

Fura ez a némaság, hiszen nem ehhez vagyok hozzászokva, eddig nem volt olyan napom, amikor ne járt volna a fejemben, hogy mi lehet Olíviával és Fernandóval, hogy esténként ne vettem volna végig a kronológiát, hogy mikor mi történik majd velük, hogy milyen kis kitöltések kellenének a hézagokba, amelyek nem feleslegesek és nem is unalmasak. Mindez jelenleg olyannyira a háttérbe szorult, hogy tényleg csak akkor jut eszembe, ha valami olyannal találom szembe magam, amiről más nem is ugorhatna be. Nincsenek ott a minden napjaimban, mintha egyik pillanatról a másikra eltűntek volna, amit nem veszek észre, mivel más rögtön a helyükbe lépett és kitöltötte azt az űrt, amit maguk után hagytak. Olyanok, akik a sajátjaim, akiket én teremtettem, akiknek nem volt egy élő és mozgó valójuk, nem volt nyilatkozatuk, amelyekből valamennyire megismerhetném őket. Persze azt nem tudom elkerülni, hogy néhány vonás ne legyen ismerős, hogy akaratlanul is ne vigyem bele a rám hatást gyakorló élményeket, de igyekszem kreatív lenni és végre megmutatni, hogy milyen az én kis saját világom, amiben mindenkit én teremtettem meg.

Őszinte leszek, nem tudom megmondani, hogy mi lesz a korábbi történeteimmel, hogy mi lesz a félbehagyottakkal, hogy mi lesz azokkal, amelyeket újrakezdtem, amiket még vártak a megmaradt olvasók. Tanácstalan vagyok, mert úgy érzem, hogy szükségem van az újra, hogy valami másban alkossak, mert kinőttem a korábbi komfortzónám, amivel annak idején elkezdtem írni. Szeretnék kötetlenül alkotni, hiszen mindig igyekeztem alkalmazkodni a valóságban történtekhez, a meccsekhez, ami behatárolt, még ha alapvetően mindig is tudtam, hogy bármikor megváltoztathatom, hiszen nem egy kész mű újragondolását, folytatását írom. Több új karakter is megjelent már előttem, ők azok, akik napi szinten a fejemben vannak, akik ha úgy tetszik, zaklatnak, hogy foglalkozzak velük, a sorsukkal, kiszorítva lassan az emlékét is annak, hogy mennyi mindent éltem meg korábban és mennyit jelentettek a számomra az én focis történeteim.

Talán már mondhatom azt, hogy elengedtük egymást, hogy már hátat fordítottunk egymásnak, csak az ujjaink kapaszkodnak még egymásba, ami ki tudja meddig tart össze? Nehéz az elválás, valahogy úgy tekintek rá, mintha egy tíz éves kapcsolatról lenne szó, mivel valahol az is volt és igazán még most sincs lezárva, hiába kacsingatok már másfelé, hiába érzem úgy, hogy itt az ideje a váltásnak. Főleg úgy, hogy korábban sose gondoltam, hogy bármikor is bekövetkezne ez, sokkal hamarabb tippeltem volna meg azt, hogy abbahagyom az írást, minthogy búcsút mondok a focistáimnak. Most mégis itt állok egy korszak lezárásának a küszöbén, az ajtóban, ahol mehetek előre, vagy akár vissza is, csak döntenem kell, ami se nem egyszerű, se nem könnyű. Talán, sikerül minél hamarabb megválaszolni a kérdést, vagy talán már rég csak egy volt foci rajongó vagyok…